Háromszázötvenöt éve, 1660. augusztus 6-án halt meg Diego Velázquez, a spanyol festészet egyik legkiemelkedőbb egyénisége, aki számos pompás udvari portré mellett megfestette a kor első spanyol aktfestményét, Vénusz tükörrel címmel.
Diego Rodriguez de Silva y Velázquez, többnyire Diego Velázquez néven ismert spanyol festő 1599. június 6-án született Sevillában. Andalúziai anyja és portugál apja tudósnak szánta, de ő már kamaszkorától a festészethez vonzódott. Tizenhárom évesen szegődött tanulónak az idősebb Francisco de Herrera műhelyébe, majd a manierista Francisco Pacheco lett a mestere, akinek lányát, Juanát később feleségül vette. Korai művei, amelyek főleg vallási és zsánerképek voltak, Ribera és Caravaggio hatását tükrözték: erősen kontrasztosak és csendéletszerű elemeket tartalmaznak.
Első madridi útján nagy hatást gyakoroltak rá a műkincsek és Tiziano művei, a fővárosba 1623-ban Olivares gróf, a főminiszter hívására tért vissza. IV. Fülöp király tetszését annyira elnyerte a róla készült Velázquez-portré, hogy kinevezte udvari festővé, a művész ezután élete végéig festett képeket a királyi család és az udvar tagjairól, a spanyol arisztokrácia képviselőiről. Mivel megvádolták, hogy csak fejeket tud festeni, elkészítette A mórok kiűzését, amelyért megkapta a királyi ajtónálló címet.
1628-ban Rubens hatására római tanulmányútra utazott, ehhez a király két év szabadságot és különböző ajánlóleveleket adott neki. 1631-ben Nápolyon keresztül tért vissza IV. Fülöp udvarába, ahol tovább folytatta portrékészítő tevékenységét – vadászatokon is megörökítve modelljeit – és a vallási témájú képek festését. 1635-ben készült el történelmi képe, a Breda átadása. Az impozáns méretű festmény, a műfaj legszebb európai műveinek egyike, a Rubens által elkezdett irányvonalat követi, a fények legtökéletesebb ábrázolására törekedve.
A legszebb botrányos Vénusz tükörrel
Velázquez azt a megbízatást kapta, hogy Itáliában vásároljon újabb műalkotásokat a király gyűjteményébe. Ismét Itália felé vehette hát az útját. 1649-ben másodszorra is Itáliába utazott. Kétéves tartózkodása idején számos műkincset vásárolt, ekkor festette meg X. Ince portréját is, amely egyik legsikerültebb műve. Spanyolországba visszatérve alkotásai mind színesebbé, festőiebbé és szabadabbá váltak, utolsó korszakát A szőnyegszövő nők és Az udvarhölgyek jellemzik legjobban. Ekkor készítette egyik legcsodálatosabb remekművét, a Vénusz a tükörrel című kompozícióját, amely éppen az itáliai mesterek szerelemistennő-himnuszainak briliáns társát alkotja. Az első spanyol aktfestmény megbotránkoztatta a közvéleményt, Velázquez az inkvizíciót és a száműzetést csak a király jóindulatának köszönhetően kerülte el.
A képet több rejtély veszi körül. Rejtély, mi késztette a festőt egy teljesen meztelen istennő ábrázolására abban a korban, amikor az inkvizíció minden testiséget száműzött. A szerelem istennője az itáliai reneszánsz egyik legkedveltebb antik témája volt, és szebbnél szebb alkotások születtek dicsőítésére. Csakhogy míg a pápák földjén a meztelen női test ábrázolása nem volt tabu, a bigott Spanyolországban a nép érzékenységét és az egyház hozzáállását egyformán sértette volna. Velázquez ennek megfelelően újszerű, szemérmes Vénusz-ábrázolást talált ki, amely egyszerre képes eltakarni és láttatni az istennő szépségét: hátulról festette meg az istennőt, amint a tükörben saját arcát szemléli. A Vénusz tükörrel szándékoltan rímel az itáliai előképekre.
Rejtély készítésének ideje is. A művészettörténészek szerint Velázquez 1648-ban, második itáliai látogatásakor alkotta. Bizonyos azonban csak annyi, hogy 1651-ben van róla az első írásos utalás. A kép akkor Gaspar Mendez de Haro, Eliche márkijának tulajdonában volt.
Rejtély az is, hogy a kép kit ábrázol. Egyesek úgy vélik, hogy a szabadosságáról ismert márki szeretőinek egyikét. De a legelterjedtebb álláspont, hogy kitalált személy és Velázquez ihletője a Louvre-ban őrzött Hermafrodita volt. Van, aki azt sem tartja kizártnak, hogy a Sixtusi Kápolna egyik alakja volt a modell. A legutóbbi kutatások azonban arra mutatnak, hogy egy 18-20 éves lányt, bizonyos Olimpia Triunfit festett meg Velázquez, akivel Rómában ismerkedett meg. A festő 1629-ben látogatott először oda és egy évig maradt. Másodszor a spanyol király küldte azzal a megbízással, hogy készítsen másolatokat a nagy szobrokról. Velázqueznek, aki akkor már híres volt, annyira megtetszett a város, hogy késleltette visszatérését Spanyolországba. Ennek oka azonban elsősorban a szerelem lehetett. Egy angol kutatónő ugyanis Olaszországban talált olyan dokumentumokat, amelyek arról tanúskodnak, hogy a festő rendszeresen küldött pénzt a nőnek, a tőle származó fia nevelésére.
A Vénusz tükörrel nőalakja, annak ellenére, hogy hátulról látjuk, rendkívül egyénített. Arcát csak a tükörben láthatjuk, ám az távolról sem emlékeztet az antik szépségistennők hűvös kifejezésére. A hajlékony és kecses formák, a kézmozdulat, a frizura ellenállhatatlanul egyéni és ugyanakkor ideális női szépséget sugároznak. A festő bravúrosan megtalálta az egyensúlyt a női test előtti nyílt csodálat és az udvari erkölcsök diktálta szemérem között. A kép így rendkívül erős líraiságot kap, erősebbet, mint Tiziano alkotásai. Míg az itáliai mesternél a díszlet a szabad természet volt, itt egy alkóvban látjuk Vénuszt és Ámort. A Vénusz tükörrel végtelen tisztasága, egyszerűsége és nemes mivolta miatt különleges helyet foglal el a Velázquez-életműbe.
A művészettörténet bizonytalan abban is, hogy ez volt-e az egyetlen akt, amelyet Velázquez festett. Találtak ugyan utalást egy másikról, de ha volt is ilyen, eltűnt. Az Itáliát már egyszer megjárt Velázquez úttörő szerepet vitt a spanyol festészetben. 1639-ben érkezett meg az Alcazarba Tiziano néhány mitológiai témájú képe, amelyeket Rubens alkotásai mellé helyeztek el. Az Alcazar berendezésének irányítója már ekkor Velázquez volt, aki kiválóan ismerte a képeket. A Vénusz tükörrel két Tiziano-kép motívumait is felhasználja: az egyik a Vénusz és Cupido, a másik az Urbinói Vénusz. Utóbbit Tiziano IV. Fülöp megrendelésére készítette.
Velázquez 1660. augusztus 6-án Madridban hunyt el. A San Juan templom kriptájában temették el, az épületet 1809-ben lebontották, nyughelye azóta ismeretlen.
