„Hogy jöttem lefelé egykedvü, vén vizeknek / folyásán, vontatóim már nem jöttek velem: / lármás rézbőrű raj közt céltáblául sziszegtek / bepingált póznasorhoz nyilazva meztelen.” Ezen a héten a 134 éve elhunyt Arthur Rimbaud gyönyörű költeményét ajánljuk.
Arthur Rimbaud-t úgy ismerjük, mint már-már a végletekig szabadságszerető művészt; ismerjük, mint egy addiktív, érzékeny kalandvágyó fiatalembert; ismerjük, mint Paul Verlaine szeretőjét, de mennyire ismerjük, magát a költőt? Arthur Rimbaud-ról nagyon sokat elárul legismertebb és leghíresebb költeménye.
A részeg hajó sodró erejű látomás: a szabadság, az elszakadás és a határtalanság költői kísérlete. A versben az utazás nem földrajzi irányt, hanem belső tapasztalatot jelent – az ismeretlenbe vetett lélek útját, amely minden kikötőtől eloldva keresi önmagát.
A hajó képe a teljes függetlenség szimbóluma: a sodródásé, amely egyszerre mámorító és veszélyes. Rimbaud világában az utazás már nem a megérkezésről, hanem a megtapasztalásról szól – a szabadság eksztatikus pillanatáról, amikor a költő a nyelv és a tudat határait is próbára teszi.
A vers ritmusa, zeneisége ezt a mozgást követi: hullámzik, felgyorsul, majd elcsitul, mintha maga is a végtelen tenger része lenne. A részeg hajó így nemcsak látomás, hanem Rimbaud ars poeticája is – a szabad szellem lobbanása, amely elutasít minden korlátot.
Arthur Rimbaud francia költő 1854. október 20-án Charleville-ben született és feltehetően 1891. november 10-én (Marseille-ben hunyt el.
ARTHUR RIMBAUD: A RÉSZEG HAJÓ
Hogy jöttem lefelé egykedvü, vén vizeknek
folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
lármás rézbőrű raj közt céltáblául sziszegtek
bepingált póznasorhoz nyilazva meztelen.
De, hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
s hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol –
alighogy véget ért a parti furcsa hecc,
vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.
És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket
csend hallgatott tunyán, mint a gyerekagyakban,
felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!
Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
a mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
s nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?
Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
mint almák hűvös húsa csúszik a gyermektorkon,
s hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
letisztult rólam és levált a kormány s horgony.
Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
költészetében, melyre csillag csorog és béke
s nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,
mert kékes színüket átfesti drága mámor
s ringatja enyhe rengés a rézszín nap alatt,
s nincs alkohol, csitítóbb, s dal, mely ily puhán forr,
a rőt s rosszízű vágyak ettől megalszanak.
S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
s a mélységek hintáit s kanyargó áramát
láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
s olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.
Láttam süllyedt napot, vad titkokkal befolyva,
míg olvadt messziségek violája ragyog,
s hallottam, mintha antik tragédiát dalolna:
messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.
S vakító hócsucsokról álmodtam zöldszin éjen,
míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
az óceánok csókja: izes áram a mélyben
s mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt,
és át sok hónapon, mint ha dagály robog
a sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.
S találtam tengeren túl s alúl a horizonton
párduc-szem fényü és virágos szigetek
kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
a pőre nép fölött szivárvány libegett.
Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyü hálón
a sás közé akadt Rém poklos teste reng,
és vizeket rohadni örök szélcsendben állón
s örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.
Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás
s enyhülni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.
S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
halat, minőt találtam, aranyból, s énekelt,
s züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
s olykor hizelkedőmül édes szél lengve kelt.
S olykor a minden tájak únottja, pólusok
bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
beszórt árnyék-virággal, mely kénszájjal susog
s térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.
S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
majd elhagyott süllyedve, aludni még alább…
Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
kit elvitt a vihar élőtlen éterig,
s zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik.
Im bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékül,
utam kaput az ég izzó falába fúrt,
s zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül
ízes nap-cafatot s nyálas, nyulós azúrt!
Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
s nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt
reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
a reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.
Óh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
s kit újra s újra vár a kék és merev távol:
megvetlek, Európa! únt gátú, ócska föld!
Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,
s hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
alvó madárseregként a boldog Jövők titka!
De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte!
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe,
bár megszakadna már s benyelné már a hab!
Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan
vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
s papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg…
Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja,
nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
s jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja,
s hogy hidak vad szeme bámúljon rá bután…
(fordító: Tóth Árpád)
