„Fekete országot álmodtam én, / ahol minden fekete volt, / minden fekete, de nem csak kívül: / csontig, velőig fekete,” Ezen a héten a 137 éve született Babits Mihály versét ajánljuk.
Nemes Nagy Ágnes így írt Babits fiatalkori költészetéről és 1909-ben megjelent Levelek Iris koszorújából c. első kötetéről:
„A fiatal költő és a világ viszonyát talán leginkább a vissza-visszatérő Irisz-motívum példázza. Hozzá szól a költő: ‘Idézz fel nékem ezer égi képet / és földi képet, trilliót ha van, / sok földet, vízet, új és régi népet, / idézz fel, szóval, teljes enmagam.’ A kiemelés Babitstól való. A világ és az én itt eggyéválik, az én-nek világ-nagyságúra kell tágulnia, hogy kifejeződhessék. Jellegzetes objektív költői magatartás ez. ‘A … Babitsnál jeligeként följegyzett spinozai elv szerint, a természet megértése mértékében válunk magunk is hasonló fokú és értékű természetté’ – mondja Rába György, rávilágítva az Irisz-motívum filozófiai hátterére. Most azonban egy másik vonatkozását is vegyük szemügyre: e korszak Babitsának a feketeség, az egyszínűség, a distinkciótlan Semmi mind bölcseleti, mind életérzésbeli, mind pedig, nem utolsósorban, költői ellensége volt. Az Irisz-dicsérő lírai tudat a nappali ember, a színekben-képekben látó ember tekintetét hordozza végig a világon. Babits legalább annyira szenzuális, mint amennyire elvont. Nehéz is volna tárgyias költőt elképzelni a tárgyak iránti érzéketlenséggel, a látványhoz, a képhez, a tárgyhoz fűző elemi kapcsoltság nélkül, az észrevevés szenvedélyes szerelme híján.”
Babits Mihály költő, író, irodalomtörténész, műfordító 1883. november 26-án született Szekszárdon és 1941. augusztus 4-én hunyt el Budapesten.
BABITS MIHÁLY: FEKETE ORSZÁG
Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szin a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.
(1902-1908)
