„Itt, ki szerette a múzsákat, / Nevével kérkedő táblákat / Merő gyémántokból talál.” Ezen a héten a 249 éve született Csokonai Vitéz Mihályra emlékezünk gyönyörű versével.
Számos verse igazolja, hogy Csokonai sokáig hitt abban, hogy sikerrel jár felvilágosult társaságuk, és bizakodott abban, hogy a humanista, felvilágosult eszmekör teret kap az udvarban is. Ahogyan Szuromi Lajos irodalmár írja, a fiatalember egyszerre bölcselkedett és gyönyörködtetett, tréfálkozott és szórakoztatott. Műveiben (Az estve, Rut ábrázat s szép ész, A Rózsa, Az ősz, Hívása a Múzsának, Serkentése a Múzsának, A matska és a sajt, A Hír, Október, A Tél, Barátságos butsuvétel stb.) a humanista gondolatok és életvezető, erősen felvilágosult gondolatok jelennek meg: „Láthassuk várát az ízlésnek, / Hol a múzsák a sok elmésnek” , és feleleveníti a múlt-jelen-jövő hármasságát tisztelegve önnön maga előt is: „Századjai az elmúlásnak / Általadják őtet egymásna / És megőrizik hűséggel;”.
Csokonai Vitéz Mihály 1773. november 17-én Debrecenben született és 1805. január 28-án Debrecenben hunyt el.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: SERKENTÉS A MÚZSÁHOZ
Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,
Hogy ama bérces kőszálakat
Megtetézhessük azokkal,
Láthassuk várát az ízlésnek,
Hol a múzsák a sok elmésnek
Fejét fűzik babérokkal.
A halhatatlanság felette
Öröm templomát építette,
Amelyben megholt a halál.
Itt, ki szerette a múzsákat,
Nevével kérkedő táblákat
Merő gyémántokból talál.
A dicsőségnek trombitája
Érdemét harsogva fúkálja
Mindenütt a nemzeteknek;
Ezt a hír felvévén szárnyára,
Viszi a világ négy sarkára,
S fülébe zengi ezeknek.
Századjai az elmúlásnak
Általadják őtet egymásnak
És megőrizik hűséggel;
És mikor sírjára mutatnak,
Örömnek könnyeit hullatnak,
Koronázván dicsőséggel.
Népei a fagyos éjszaknak
S kik a forró nap alatt laknak,
Hirdetik, ki volt Homérus!
Örömmel tapsolnak őnéki
A Gángesnek gazdag környéki,
Visszaekhózik Ibérus.
Vajha énreám tekintene
Nyájas szemekkel Melpómene,
És éneklője lehetnék!
Úgy mind halált, mind más veszélyt s kárt,
Mely a legnagyobbaknak is árt,
Bátor lélekkel nevetnék.
(1803)
