„Különben csend van. Hó szitál, / özönvíz utáni táj, / űzi a tél fekete árnyát, / világgá az otthontalan kányát.” Ezen a héten az öt éve elhunyt Csukás István gyönyörű versét ajánljuk.
Csukás István őszinte, egyenes ember volt, olyan költő, aki nem azért írt a gyermekeknek is, mert azonnali pozitív visszajelzésre várt, olyan költő, aki értette a humor, öröm, csend és a béke jelentését.
„Bizakodó vagyok – mondta -, és hadd szabadjon mondani, talán nem hangzik nagyképűen, de nagyobb perspektívában szemlélem az eseményeket. Háborogni könnyű. Amit fontosnak tartok, hogy minden ember tartsa be a törvényt, tisztességes, becsületes legyen.
„Eszközei, metaforái is természetesek, mintha falusi kovács apjának anyagszeretete térne vissza bennük. S a versek dallamát mintha a békéstarhosi zeneiskolában kottázná, ifjú fejjel – hogy életrajzi elemeket is idézzünk –, a szavak zenéje is díszítetlen, alázatos. A cifra szolga szolgáljon, mutassa föl az élet szépségeit, találja meg a boldog pillanatokat. A köznapi, az útszéli szépséget is. Megköszöni a költő a világ fényes ajándékait, de tudomásul veszi rútságait. Hogy kedvesebb neki a fény, mint az árnyék? Mentsége, hogy „legalább próbáltam az öröm ujjhegyén megállni!”.
Ebben a bűvöletben és hitben mutatja föl a rajongó és szorongó, hetyke és ijedt, alpári és fönséges ember teljességét” – írja esszéjében Farkas László.
Csukás István 1936. április 2-án született Kisújszálláson és 2020. február 24-én hunyt el Budapesten.
CSUKÁS ISTVÁN: KÜLÖNBEN CSEND VAN
Nagy engedelmességre int,
markolja a som bokrait
kemény öklébe ez a tél,
szívemre támad fehér
csapattal, kerít, hujjogat,
bővérű vadász-had kutat
így vékonypénzű nyúl után,
mely cikcakkozik sután,
havas porondra kiszalad,
pörkölt fejjel bólogat,
merevülő testtel vet
halálos bukfencet.
Különben csend van. Hó szitál,
özönvíz utáni táj,
űzi a tél fekete árnyát,
világgá az otthontalan kányát.
A horizontra falu ring,
délibábként eltűnik;
eltévedt személygépkocsi
reflektoroz a csillagokig.
