„Jöttem hozzátok, messze idegenből / S magammal hoztam őserdők dalát. / Ismeretlen ég távoli csillagfényét, / Nagy, különös virágok illatát.” Ezen a héten a 68 éve elhunyt Erdős Renée gyönyörű versét ajánljuk.
Erdős Renée erotikus költészetével és szókimondó, a nők vágyait nyíltan hangoztató írásaival botránkoztatta meg kortársait. A nők vágyainak merészen hangot adó költészete és regényei híressé, sőt hírhedtté tették, őt emlegették a legerotikusabb magyar írónőként. A kritika kelletlenkedett, a közvélemény felháborítónak és szemérmetlennek tartotta, a fiatal lányok viszont a párnájuk alá dugták és titokban falták műveit. Óriási sikere volt.
Míg Ady Endre és Babits Mihály elismeri, addig Gellért Oszkár inkább fanyalog Erdős Renée egyenrangúsága miatt.
„Kívánjuk Erdős Renée-nek, hogy tudja levetni asszonyiságát? Akkor talán egy poéta halna meg, aki mégis csak poéta. Révedező, kínlódó és fogoly, de új és érdekes poéta. Hogy fogoly ő, érzi maga is” – írja Ady, és Kosztolányi is magasztalja: „Azt keressük, mi van az ég, a csók és az élet mögött. Elnémulunk, magunkba révedünk és dalolunk.” Mindeközben a Nyugat másik szerzője és szerkesztője, Gellért így fogalmaz: „De hát igazán elöregedett-e? Van néhány megható verse arról, hogy jó járni a romok között, elcsendesült a vihar stb. De harmónia – valami olyan egész hangulat -, ami híres régi várromok előtt fogja meg a lelket, nincs ebben a kötetben. ”
Mindenki döntsön ízlése, tetszése és irodalmi tudása szerint. Egy egészen biztos: Erdős Renée merész volt, felforgató szerző, aki kényes témákat is szóba hozott egy olyan korban, amikor a nők csak a hátsó sorban kaptak helyet bizonyos irodalmi kérdéskörökben.
A Jöttem hozzátok… címet viselő vers az azonos című kötetben jelent meg 1909-ben a Franklin Társulat gondozásában.
Erdős Renée 1879. május 7-én született Érseklélen és 1956. július 9-én hunyt el Budapesten.
ERDŐS RENÉE: JÖTTEM HOZZÁTOK…
Jöttem hozzátok, messze idegenből
S magammal hoztam őserdők dalát.
Ismeretlen ég távoli csillagfényét,
Nagy, különös virágok illatát.
Velem jöttek a rege-éjszakáknak
Tündöklő árnyai – egész sereg!
S én köztük éltem és nekik daloltam.
S ti nem ismertetek.
Oh, gyönyörűség volt az én magányom!
És szegénységem pompával tele.
És álmaimra lángoló rózsákat
Hintett a vágyak kóbor istene.
Minden reményem hófehér sirály volt
S magasan szállt vizeitek felett.
Mindent akartam és mindenre vágytam.
S ti nem ismertetek.
S jöttetek hozzám mind, a csengő dalra.
Mely hívott, bűvölt, csábított, ígért.
Ünnepi díszben, kérkedő babérral –
Imádtatok s nem tudtátok, miért.
A csengés-bongás lelketek befonta.
De az erős szó elszállt, elveszett.
Én rózsáimat közétek dobáltam
S ti nem ismertetek.
Idegen voltam köztetek. Mi lelkem
lángra gyújtotta: attól fáztatok.
Mert nem áldoztam oltáraitoknál,
Ti hajlékomra üszköt dobtatok.
Az erkölcsös hazugság bálványának:
Ki nálam kisebb, az hajtson fejet.
Az én hitem, erkölcsöm: az Igazság –
Ti nem ismertetek.
Hát elmegyek. Úgy ahogy jöttem egykor
Csöndben, hogy többé ne is lássatok.
A ti világtok emléke velem jön
És nálatok maradnak a dalok.
A dalok, mikről botorul azt hittem,
Hogy általuk majd szíveket nyerek.
De én siettem – kissé korán jöttem –
S így nem ismertetek.
