„Mi volna, hogyha Plátó feltámadna / s belépne hozzánk ma este, ahogy / itt ülünk a villanynál s az ablakban / gépek szállnak, mint roppant csillagok?” Ezen a héten a 111 éve született Faludy György gyönyörű versét ajánljuk.
Amit Faludy György költő megélt kilencvenöt év alatt, az természetesen az ő egyedi sorsa, mégis jellegzetes tükre az e századi emberi életutaknak, tragédiáknak és megmeneküléseknek. Ennyi időt élni és megmaradni e korban embernek és költőnek is – valóságos csoda.
Életében kötetek sora követte egymást, s bebizonyosodott, hogy az iránta fokozódó érdeklődés az élet és mű szerves egységének a fölismerése. Annak belátása, hogy a költő, a műfordító, az emlékiratíró jellegzetesen a huszadik század gyermeke, ugyanakkor érzékletesen kifejezi az örök emberit is.
Faludy György 1910. szeptember 22-én született Budapesten és 2006. szeptember 1-jén hunyt el Budapesten.
FAULDY GYÖRGY: A KILENCVENEGYEDIK
Mi volna, hogyha Plátó feltámadna
s belépne hozzánk ma este, ahogy
itt ülünk a villanynál s az ablakban
gépek szállnak, mint roppant csillagok?
Anyanyelvén köszöntenők; juhsajtot
tennénk eléje, sonkát, friss tejet;
ő enne, inna, meghallgatná Bachot
s azt hinné: mi vagyunk az istenek.
Elmondanók, hogy az anyagit látja
s az jó; de hogy az élet kvalitása
borzalmas és kultúránk szétesik;
hogy idióták s lókötők vezetnek
bennünket, kik semmit se védenek meg;
s hogy itt már nincs is mit megvédeni.
