„Mi van a ködben? És mi van a ködön túl? / Elpusztulhat tőlem az egész világ; / ha a nap az égről, mint az alma lehúll, / és leomlik véle a csillagmiriád,” Ezen a héten a 101 éve elhunyt Gárdonyi Géza gyönyörű versét ajánljuk.
Talán elég is Kosztolányi Dezső 1914-ben a Nyugatban írt gondolatát felidézni, milyen is Gárdonyi Géza költészete:
„Mosolyogtató dolog, alapjában azonban egy régi kultúra eredménye. Bármerre jártam az isten háta mögött, ezt a különböző embereket összeforrasztó népdalkultúrát és a vele járó jellemzően magyar és jellemzően vidéki etikettet mindenütt megtaláltam. Gárdonyi Géza verseiben ez a kultúra, ez a romantika, ez a népdal vonul át – nem Petőfi Sándor és Arany János egészséges népdala –, hanem a polgári osztály dekadens népdala, amely bomlaszt, különccé tesz, ríkat, a fáradt népdal. Itt a fáradtság nemesedést jelent. A városi költészethez, amelyet a legújabb nemzedék fejlesztett ki, átmenetet alkotnak ezek a versek, amelyek nem népiesek a szó régi értelmében és nem városiak a szó mai értelmében, csupán egy kisvárosi remete nemes álmai.
Nagyon szeretem Gárdonyi Géza verseit.”
Gárdonyi Géza, született Ziegler Géza magyar író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja 1863. augusztus 3-án született Gárdony-Agárdpusztán és 1922. október 30-án hunyt el Egerben.
GÁRDONYI GÉZA: KÖD ÉS FÉNY
Ablakomon ma nincsen jégvirág.
Ahogy kinézek, szürke a világ:
köd lomhál a földön.
A szobám ma börtön.
Mi van a ködben? És mi van a ködön túl?
Elpusztulhat tőlem az egész világ;
ha a nap az égről, mint az alma lehúll,
és leomlik véle a csillagmiriád,
én nem fogom tudni, én semmit se látok,
csak az álló ködöt, meg a kertpalánkot.
Ablakom alatt a kiskert sárgul elém.
A nagy mindenségből csak ennyi az enyém:
kóró, letörött ág, elhervadt levélke,
száz kis halott virág szomorú emléke.
De nincs örökös köd szép Magyarországban,
s főképp nincs Egerben és itt is a Sáncban:
átnyilalja a nap, elszáll mint a fátyol.
Feltárul a közel, feltárul a távol.
Vidám pikulaszó s bőgőmoraj hallszik:
a Sánc egy utcáján most kezdik a lakzit.
Kirajzik egy házból a Sánc tarka népe;
piros szoknyás lányok ringatósan lépve;
legények legelől a táncot bokázva,
hátul meg a vének csendes ballagdálva.
Nyoszoló-lányok közt egy koszorús leány.
Orcája halavány s mégis boldog vidám.
Vissza-visszapillant az édesanyjára.
S akkor könny lopódzik szeme csillagára.
