„Kell ez a sok illat? / Mire fel, hogy az apró állat, / Ki magáról sem tud, / Kinek még semmit sem / Jelent az emberi tudat” Ezen a héten a 44 éve született Grecsó Krisztián versét ajánljuk.
Grecsó Krisztián költő, elbeszélő, újságíró, szerkesztő; írásaiban az egyén és közössége életét irányító eseményeket, viszonylatokat. Sokkal inkább prózaíróként, elbeszélőként ismerjük, mint költőként, pedig pályáját költőként kezdte. Első kötete 1996-ban jelent meg a Vízjelek a honvágyról címmel, első sikerét a Pletykaanyu (2001) című novelláskötetével aratta. Megtalálta hangját, megtalálta útját, és a magyar kortárs irodalom egyik kiemelkedő személyiségévé lett: nemcsak olvashatjuk, de hallhatjuk egyedi zenéjét és áthatjuk színpadokon előadóként is – a Rájátszásban nemcsak kötőként lép fel, hiszen gitározik is.
Költészete mégis újdonság számunkra. Ismerkedünk vele, miközben nagyon is ismerősnek tűnik. Témái a sajátunk, történetei kár a miénk is lehetnének. Kérdései és válaszai nyíltak és továbbgondolhatók, a mindennapok képeit hozza elénk, miközben ráébreszt: van miért a mával szembenézni, van miért a mának örülni, van miért a mát várni: „Hogy is dőlhetnénk be / Ennek a test-színháznak? / Miért is érezné azt / Két józan, összecsiszolódott ember, / Hogy egy harmadik előtt nem élt.”
Grecsó Krisztián József Attila-díjas költő, író 1976. május 18-án született, Budapesten él.
GRECSÓ KRISZTIÁN: (HOGY ILYEN SZÉP LEGYEN)
Milyen gyanakvó a természet.
Retteg tőlünk, alábecsül.
Hormonok mélyszántását rendeli
A lélek ép, épp barázdált redőin.
Azt hiszi, szükségünk van rá,
Hogy ilyen szép legyen.
Nem tűrnénk gyötrelmeit,
Botorkálnánk ágyához éjjel.
Az ösztönök mosolyát az arcra
Isten rajzolja egyetlen árkussal,
És a valóditól
Csak indulataiban különbözik.
Kell ez a sok illat?
Mire fel, hogy az apró állat,
Ki magáról sem tud,
Kinek még semmit sem
Jelent az emberi tudat
Bizonyítéka, a halál,
Önvédelemből alakoskodjon?
Ösztönök táncoltatják,
Akárha áttetsző élethuzalok
Cibálnák végtagjait.
A létezés bábja,
Azt sem tudja, kik vagyunk,
Hiányunk sem rettenti még.
Némi vér és hús,
Evés, alvás, zaklatott fájások üteme.
Hogy is dőlhetnénk be
Ennek a test-színháznak?
Miért is érezné azt
Két józan, összecsiszolódott ember,
Hogy egy harmadik előtt nem élt.
