„engedjük-e habozni habozásunk / hisz olyannyira vékony botunk / immár rátámaszkodhatatlan / halik a páncél / de szép!” Ezen a héten az 54 éve született Hazai Attila versét ajánljuk.
„Van egy ilyen dolog velem, hogy az egész magyar kulturális életet, azokat, akik ezt az egészet képviselik, megátalkodott gazembereknek tartom, akiknek a hasát a saját puskám csövével kéne szétszaggatni. Nem tagadom, hogy ez a világképemből fakadó indulat befolyásolt néhány novellám írásakor” – mondta magáról egy interjúban.
A fiatalon elhunyt Hazai Attila írói stíusát még mindig tanuljuk, ismerkedünk vele, ízlelgetjük. Ágondolt, filozófikus mélységekbe nyúló stílusa a ma emberének világát tükrözi: „engedjük-e habozni habozásunk / hisz olyannyira vékony botunk / immár rátámaszkodhatatlan / halik a páncél / de szép!”
Hazai Attila magyar prózaíró, műfordító 1967. április 30-án született Budapesten és 2012. április 5-én hunyt el Budapesten.
HAZAI ATTILA: LESZÜNK A TÁVOL
hajlik a páncél
a csimpaszkodó tudat
fordai alatt
megelőzött csókok előtt
széthúzó szájak
hely! fordíts fel
hogy tudjam kibe fut nyálam
el! kell! dönteni! végre!
nahát!
engedjük-e habozni habozásunk
hisz olyannyira vékony botunk
immár rátámaszkodhatatlan
halik a páncél
de szép!
tulcsodulva a nyál a fedélzeten
ne lépj arrább
ha esünk!
leszünk a távol
