„Valódi költészet lehel itt! / Báj minden fordulatban! / S a dalnak s nőnek homlokán / a tökélynek bélyege rajt van.” Ezen a héten a nemzetközi nőnap alkalmából Heinrich Heine gyönyörű, ironikus művét ajánljuk.
Az 1854-ben jelent Énekek éneke (Das Hohelied) Heinrich Heine német-zsidó költő ódája a női szépséghez, női testhez. Személy szerint tényleg imádom ezt a verset. Hogy miért?
Heinrich Heine, a 19. század „szökött romantikusa” ismert arról, hogy verseiben többször is használ iróniát. A nők iránti rajongását, a szerelem fájdalmát és a beteljesületlen vágyakat romantikus népdalstrófákba csomagolja. Az irónián keresztül bírálja a romantika naivitását, és legyőzöttnek látja azt. De kigúnyolja a politika és a társadalom látszólagos „igazságait” is, visszahozva az embereket a földre.
Miért, hogyan és mindenekelőtt milyen szándékkal ironizál Heine? Mi van a gyakran gúnyolódó költő érzelmei mögött?
Az Énekek éneke című vers ezt a meglepően ironikus Heinét mutatja be magyarul Babits Mihály érzékeny fordításában. De ne feledjük, hogy az irónia soha nem igazi menekülési útvonal. Amit ironikusan mondanak, az általában az, amit a beszélő valóban gondol. Az irónia képessé teszi az embert arra, hogy végül is átadja a vitatott üzenetet, vagy hangosan elmondja azt, amiről helyénvalóbb hallgatni: „Valódi költészet lehel itt! / Báj minden fordulatban! / S a dalnak s nőnek homlokán / a tökélynek bélyege rajt van.”
Heine a romantikus iróniát a művészet eszközeként használja saját ego védelmére. Hogy mi nők mit tanulhatunk ebből (a férfiak félénkségéből, ? Mindenki vonja le a saját következtetését…
HEINRICH HEINE: ÉNEKEK ÉNEKE
Az asszony teste költemény,
mit különös ihletésben
írt be a természet csodás
emlékkönyvébe az Isten.
Igen! az ihlet szállta meg
s ringatta teremtő lázba
s a merev, lázadó anyagot
művészileg leigázta.
Valóban énekek-éneke
az édes asszonyi forma,
és mintha minden karcsu tag új
csodás-szavu versszaka volna.
Óh millyen isteni eszme ez,
a fehér nyak – hattyu-ringás!
hol a fürtös főgondolat,
a büszke fejecske, hintáz.
Két bimbó epigrammai élt
varázsol a mell csúcsára
s mily édes köztük a szigorú
sormetszet harmóniája!
De leginkább plasztikus hatást
a csípők stílusa ér el,
s a közbevetett helyecske se rossz
a fügefalevéllel.
S nemcsak elvont poéma ez:
husa-vére van a dalnak,
keze-lába van; csókol, nevet
s csengőn rimelnek az ajkak.
Valódi költészet lehel itt!
Báj minden fordulatban!
S a dalnak s nőnek homlokán
a tökélynek bélyege rajt van.
Dicsérlek téged, ó uram,
s előtted a porba hajlok:
mi mind csak kontárok vagyunk
melletted, mennyei dalnok!
Dalodnak szépségeibe
hadd merülök áhitattal:
tanulmányozni nem szünök azt
sem éjszaka, se nappal.
Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
az időt is szánva mástól,
s lábszáram egyre vékonyodik
a sok-sok tanulástól.
(fordította: Babits Mihály)
