„A tücsök dalolt egyre, bár / Ízzott a nyár, / Úgyhogy mikor jött a komor / Tél, része gond volt és nyomor” Ezen a héten az egyik leghíresebb francia költőre, Jean de La Fontaine-re emlékezünk.
Jean de la Fontaine-t senkinek nem kell bemutatni. Többek között Radnóti Miklós, Áprily Lajos, Vikár Béla és Kosztolányi Dezső fordításának köszönhetően már gyermekkorunkban megismerjük fabuláit és verseit, a művek mégis egész életünkben újdonság hatással vannak ránk. Radnóti így írt La Fontaine-ről:
„Mert csodálatos költő. Öntudatos és merész. A hogyanra büszke, a mit semmiség. Mindegy, honnan való. Aesopus vagy Phaedrus, egyremegy. És a támadó Lessing épp a lafontainei vers szépségeit nem vette észre, a vers titokzatos és elbűvölő tagoltságát, zenéjét, érzékletességét, a verssorok hang-, szín-, és mozdulatérzetekkel teljes gazdagságát. Lessing megállapítja, hogy az igazi mese tömör, tárgyilagos, világos, mentes minden kitérő leírástól, céltudatosan a haec fabula docet felé törekvő. Igaz is, La Fontaine meséi ilyenek. De Lessing az aesopusi meséket vette mintaképnek s ez a baj. A Maximos Planudes által a XIV. század elején közzétett aesopusi mesék gyűjteménye nem más, mint stílusgyakorlati témák antológiája, a tanítványokra várt, hogy kibővítsék, stilisztikailag feldolgozzák, formát adjanak a tartalmi kivonatoknak. E kivonatok tárgyilagosságáért és egyszerűségéért lelkesedett Lessing. La Fontaine pontosan tudta, hogy a formát adás a lényeg. Ő, aki Aesopustól, Phaedrustól s még tíz mástól kölcsönöz, megírja a Pávatollakkal ékeskedő szajkó-t a tolvaj írókról és a Pásztor és az oroszlán bevezető sorait, mert tudja, hogy az «itt-ott egyes vonás, ha mégis az enyém», a költői művészet lényege.”
A különc, ám mégis népszerű és közkedvelt költő, Jean de La Fontaine 1621. július 8-án született Chateau-Thierry-ben és 1695. április 13-án hunyt el Párizsban.
JEAN DE LA FONTAINE: A TÜCSÖK MEG A HANGYA
A tücsök dalolt egyre, bár
Ízzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kisdarab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hét ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
„Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát.”
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. –
De ezt kérdezte végre tőle:
„Mit tettél a meleg időbe?”
„Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam.” –
„Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán.” –
(Fordító: Kosztolányi Dezső)
