„Hol jártam én? Csaló, tünékeny álom / volt talán ez az erdei bolyongás? / Úgy kószáltam egy idegen határon, / mint garaboncás.” Ezen a héten a 44 éve elhunyt Jékely Zoltán gyönyörű versét ajánljuk.
Jékely Zoltán (1913-1982) költő, író (Fotó: PIM)
Jékely Zoltán azok közé a költők közé tartozik, akiknek versei már az első találkozáskor magukkal ragadják az olvasót. Lírájának legfőbb ereje különleges, könnyen felismerhető hangjában rejlik, amely szinte azonnal kapcsolatot teremt az olvasóval.
Ám költészetének vonzereje nem merül ki ebben az egyedi megszólalásban. Jékely sok tekintetben el is tért attól a rendkívüli tehetségű irodalmi nemzedéktől, amelynek tagjaként indult. Ebbe a körbe tartozott többek között Radnóti Miklós és Weöres Sándor is – s ma már egyértelmű, hogy mellettük Jékely is a korszak meghatározó alakjai közé emelkedett.
„Ez a hang egyedi és átható, mint a kürtszó. Az már első megszólalása pillanatában, tizennyolc évesen” – írja Lengyel Balázs.
Jékely Zoltán 1913. április 24-én született Nagyenyeden és 69 éves korában, 1982. március 20-án (egyes források szerint március 19-én) hunyt el Budapesten.
JÉKELY ZOLTÁN: KALAND
Hol jártam én? Csaló, tünékeny álom
volt talán ez az erdei bolyongás?
Úgy kószáltam egy idegen határon,
mint garaboncás.
A völgyben, melyben elmerült a nappal,
már szálldosott az éjjeli korom,
de még lila, halkuló sugarakkal
ékeskedett egy lúcfenyős orom.
S már lámpák gyúltak kéklombos sötétben
s a kéményekből szállt a rőzsefüst,
poszáta búcsúzott s rigó vegyest,
mikor egy régismert kastélyhoz értem.
S amint a rányíló tisztáson álltam,
fáradt vándornak éreztem magam,
ki célhoz ér s felsóhajt boldogan:
„amit kerestem, íme, megtaláltam!”
Megtaláltam, ki annyit kóboroltam,
közelségét érzem, Ő itt lakik
s most énekem hallhatja hajnalig,
aztán pedig meghalhatok nyugodtan.
– „Vagy, vagy nem vagy, te lány, szeretlek,
mienk lesz ez a sárgafalú kastély!
Ha tudnád, hány nehéz éve kereslek,
hiába, mint a meghalást Ahasvér!
A szemed szürke-kék, hajadnak bronza
bűvös visszfényeket villant a holdra;
esténként sírsz az élet elmúlásán,
vagy hogyha azt hiszed, hiába vársz rám,
kit hajkurász utánad édes átok –
– Most itt a perc: sóhajtok, hogy megálljon,
hogy megjelenj ott fenn a holdra tátott
ablakban, mint romantikus medaillon,
s ledobj hozzám egy hosszú kék virágot!”
De senki sem jött. A kutyák ugattak,
árnyékomnak azt hitték: a halál,
a halál, aki ólálkodva jár
s gazdájukat lesi az alkonyatban.
Vasajtót zártak bántó kattogással,
s egy kút ríkatta vizét valahol;
– Fiam, te tovább vándorolhatol –
szóltam s indultam a tisztáson által.
(1936)
