„Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, / ki csal és hiteget! / Suttyomban elhagytad szerelmeidből / jajongva szült, eleven hitedet.” Ezen a héten a 82 éve elhunyt József Attila gyönyörű vallomását ajánljuk.
József Attila számára sokáig a versírás volt az a terület, ahol bizonytalanságait, érzelmi hullámait megjeleníthette, formába kényszeríthette. Azonban nyughatatlan, megállapodásra és megalkuvásra képtelen szelleme végül is eljutott arra a pontra, ahol a költészet sem adott megkönnyebbülést, fölszabadulást.
József Attila a Kései siratót 1935 legvégén vagy 1936 elején írta. A vers a Szép Szó 1936. decemberi számában jelent meg mai formájában, majd a Nagyon fáj kötetben. A Kései sirató már jelzi a költő érzelmi és fizikai gyengülését, József Attila itt is – ahogyan egész életművében – érzékelteti magányának, elszigetelődésének szintjeit, és a kitörési kísérleteket, a boldogság iránti vágyat.
„Ha azt akarom, hogy szeressenek, mindezt el kell titkolnom, de akkor már nem szeretnek. Mert tudom, hogy azt szeretik, akinek mutatom magamat és nem engem. R. azt mondta: téged mindenki szeret, hiszen a verseid te vagy.
De a verseim nem én vagyok. Az vagyok én, amit itt írok” – vélekedett önmagáról és költészetéről József Attila József Jolán visszaemlékezése szerint.
József Attila magyar költő, a magyar líra egyik legnagyobb alakja 114 éve, 1905. április 11-én született és 82 éve, 1937. december 3-án hunyt el.
JÓZSEF ATTILA: KÉSEI SIRATÓ
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad –
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
hoztad el – kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve –
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
(1935/193. dec.)
