„Lassan, tünődve / Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” Ezen a héten a 120 éve született József Attila megrendítően szép versét ajánljuk.
„József Attila mindennapos táplálékunk lett; a hatvanas évek óta éppúgy „a” költő szinonimája számunkra, mint valamikor Petőfi volt” – írja Karádi Zsolt irodalmár. – Nyughatatlan, megállapodásra képtelen szelleme, politikai fordulatokban gazdag életútja, kétségbeesésbe torkolló szeretetvágya s a maga tökéletes csődjének könyörtelen megvallása és a végső konzekvencia vállalása még prózai korunkban is erőteljesen hat a képzeletre – ennyi esendőség mindenkit lefegyverez. Nem sok költőnk van, akinek személyes sorsa és művészi teljesítménye ilyen mértékben föltételezi és magyarázza egymást. S talán éppen ez a nagyvonalúan ránk hagyatkozó gesztus, a személyiség kényszerű és ugyanakkor önkéntes kiszolgáltatása az, amely annyira csábítóvá tette írói és politikai mozgalmak számára e költészet kisajátítását, saját ideologikus igényeikhez való igazítását.”
József Attila magyar költő, a magyar líra egyik legnagyobb alakja 120 éve, 1905. április 11-én született és 88 éve, 1937. december 3-án hunyt el.
JÓZSEF ATTILA: REMÉNYTELENÜL
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű égboltban…
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó – –
Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam – –
Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék – –
(1933. március)
