„Éneklem a tavaszt, a fényt, / Bimbózó ifjú zöld reményt, / Szerelmes szívem sóhaját / S csitítgatom szegényt,” Ezen az ünnepi héten a 121 éve született József Attila gyönyörű tavaszi versét ajánljuk.
„Az Ady utáni magyar költészet főalakja, a magyar irodalomból világirodalomba nőtt lángelme, a XX. század uralkodó eszméinek világviszonylatban is nagy jelentőségű lírai kifejezője, a szocialista világköltészet egyik példamutatója és vezéralakja. Jelentősége a nemzetközi irodalomban semmivel sem kisebb, mint Bartóké a zenében. És élt mindössze harminckét évet, sorsa nélkülözés, üldöztetés s meg nem értés volt. Rettegett a belülről fenyegető őrülettől és a kívülről fenyegető világőrülettől, a fasizmustól. Élete végső napjain is remekműveket írt, s nem reménykedve többé semmi jóban, öngyilkossággal fejezte be az életet” – írja Hegedüs Géza arról a József Attiláról, aki a nyomorból küzdötte fel magát azért, hogy elismerjék tehetségét, és akinek nem adatott meg, hogy mindezt a tehetséget boldogan birtokolja: „- Ó, pompa, szín, dús Tavasz! – / S a halál citeráz.”
József Attila magyar költő, a magyar líra egyik legnagyobb alakja 1905. április 11-én született és 1937. december 3-án hunyt el.
JÓZSEF ATTILA: TAVASZI ÉNEK
Éneklem a tavaszt, a fényt,
Bimbózó ifjú zöld reményt,
Szerelmes szívem sóhaját
S csitítgatom szegényt,
Nekem nyilik minden berek
– A vérem játékos gyerek –
S a Nap elém hajol
És rám kacag, milyen ravasz
– Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! –
Csak Márta nincs sehol.
Havas telekre zsenge fű,
A szellő nádi hegedű,
Rügyeznek ifjú lányszivek,
Az arcokon derű!
Csikó nyerít szerelmi vészt
S a torkom fölkiáltni készt:
– Vén Földünk hogy forog!
S a kék ég is milyen magas,
– Ó pompa, szín, ó dús Tavasz!
– Reá ha gondolok.
Itt ékes, hímes szőnyegek,
Ott északon a bús hegyek,
Hol nem gondolnék rá soha –
De arra nem megyek…
– Rikolts, dalolj szegény torok:
– Ihaj, a Földünk hogy forog!
Ihaj szerelmi láz!
Mig jő a Tél, ki béhavaz
– Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! –
S a halál citeráz.
(1922. június 18.)
