„Kék gerlét vezettek hozzám, kis lábán viselt csengettyűs aranyláncot: / atom-hasító mosolyodban áztam, s beleőszültem bolyongó szemedbe.” Ezen a héten az egy éve elhunyt Juhász Ferencre emlékezünk.
Juhász Ferenc lírája tele van szeretettel és a szeretet utáni vággyal, kiábrándultsággal és a békében való hittel. Egyéni alkotói világában a neoavantgárd és a posztmodern irodalom határmezsgyéjén túllépve éppúgy keresi helyét és feszegeti határait, mint a magánéletében. Minden kijelentése, tagadása és kérdése gyönyörű sorokban jelenik meg.
Ahogy a költő búcsúztatóján Kántor Péter mondta, Juhász Ferenc „valóban a mindenség szerelmese volt”. A költőtárs elmondása szerint Juhász Ferenc az életben a pusztulást, a pusztulásban az életet fogadta el és nézte rajongó csodálattal; a szép és a rossz felülmúlhatatlan gazdagsága egyaránt elbűvölte. Spiró György szerint pedig Juhász volt a legnagyobb élő magyar költő, akinek az 1950-es 60-as években írt versei Vörösmarty Mihály, Ady Endre, József Attila alkotásaihoz mérhetők.
Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas költő 2015. december 2-án, 88. életévében hunyt el.
JUHÁSZ FERENC: ÉVSZAKOK
Elmúlt az ősz. Az elbomlás is elmúlt.
Rothadt növényeken gázoltam tehozzád.
Árva szemem halottak elhagyott szemhéjába bújt,
mint gyöngy-kérgű csigaházba magányos, meztelen rák.
Hulla-viola árnyékot csurgattak a bálnaszájú rácsok,
korhadt csecsemők és szutykos őszirózsák nyögtek ajkukból kicsüngve.
Kék gerlét vezettek hozzám, kis lábán viselt csengettyűs aranyláncot:
atom-hasító mosolyodban áztam, s beleőszültem bolyongó szemedbe.
S elmúlt a tél is. Nem úgy, mint a többi!
A vedlett ég ropog a harangok fogsorában.
Gépfegyver-fogvacogásban indultam neked kenyeret könyörögni.
Csendből-bogozott erdő szikrázik a tél anyagában.
Jácint-kék árnyékot gondoltak a tündérország-rácsok,
csöndernyős bánat alól a vadak az ablakhoz tolongtak tipegve.
Ágyad szélén, mint öreg ház jázminbokrot, hallgattam gondtalan csacsogásod
és szarvas, nyúl, fácán, rigó figyelt a lecsülkölt hóban lángfehér énekedre.
Ó, ez a tavasz! Zöld, húsos tajték tódul,
s ráforr a falakra repedezett zománccal,
gombos kocsányán virág-hullák foszlánya bódul,
s benyúl a szemekért az űr gomolygó tapogató-halállal.
Epezöld árnyékot öklendeznek a foltos-bőrű rácsok,
hova emberhúsevő halak, nagyfogú csillagok gyűlnek sisteregve,
mert odacsalják burjánzó vágyak, beteg imák, átkok és boldog makogások.
Itt borulok én, tetszhalott sírra bodzabokor, szagos-sírkövű melleidre.
Majd jön a nyár. Népet arany-éremmé ver!
S a holdban fölágaskodik kék vigyorral az egyszarvú csődör
és jajgat a világ a szenvedés rátekeredő idegzetével.
S ibolyántúli habban a rovar álmodozva dőzsöl.
Savas árnyékot sziszegnek a foszló hüllőtestű rácsok,
s rásül üszkösen sok lepke a gyíkkézből kidagadt szívedre.
S hártyásodó lombok alatt hallgatom akkor is virágnőstény-zokogásod,
míg ott hörgök én, piros cseppkőbarlangkertben, fekete párduc, a szívedbe temetve?
