„Gordonkahangján sírvavigadásnak / Mesélsz nekünk igaz magyar mesét, / Hogy megszépül szavadra mind a bánat / S tündéri távlat lesz a messzeség.” Ezen a héten a 146 éve született Krúdy Gyulára emlékezve, Juhász Gyula barátjának címzett versét ajánljuk.
Krúdy Gyula első publikációja a Nyugatban 1910-ben jelent meg. Az Egy régi délibáb című novellát számos másik követett. Mintegy húsz novellát, tárcát közölt (Szindbád őszi útja, Pesti farsang, Utolsó szivar az Arabs Szürkénél, Levegőváltozás öröme és szomorúsága) 1910-től, egy regényt (Aranyidő) és több kritikát, könyvismertetést alkot. Életművét Schöpflin Aladár értékelte az 1933. június 1-jei számban.
„író kortásaink közül bizonyára ő írt legtöbbbet. Munkáinak csak kis része jelent meg könyvalakban, a többi újságok papírján kallódott el. Bohém volt a maga módja szerint, az éjszaka és a borospohár embere. De ez egyik sem oka koncentrálatlanságának. A lényéből folyt ez, lelki életének vagy idegalkatának berendezéséből. A sorrend megfordítandó: ilyen ember volt, azért volt bohém, s mert bohém volt, sokat kellett dolgoznia. A művészetben gyakori az, hogy hanyagnak és szertelennek ismert emberek sokkal többet dolgoznak, mint a jól rendbeszedettek. De kell ezt sajnálni a Krúdy esetében? Bizonyosnak látom, hogy sok eredeti szépség kimaradt volna írásaiból, ha jobban rendben tartja magát.”
Ezt a verset Juhász Gyula a szegedi Délmagyarország című lap jubileumi vacsoráján olvasta fel Krúdy jelenlétében 1925. június 29-én.
JUHÁSZ GYULA: KRÚDY GYULÁNAK
Gordonkahangján sírvavigadásnak
Mesélsz nekünk igaz magyar mesét,
Hogy megszépül szavadra mind a bánat
S tündéri távlat lesz a messzeség.
Mágus szemeddel múltból feligézed
Az elporlott víg gavallérokat
És mosolyognak újra régi szépek,
Kiket már csöndes, vén őskert fogad.
A te szavadra, édes bús szavadra
Sírjából támad a vörös apát
És fölharsog holt magyarok haragja
És újra zúg az ősi, szittya vád.
Te símogatod hangod bársonyával
Megint életre Zoltánkát, szegényt
És Júliát, selyemben és topánban
S magyar múltunk sok bús kísértetét.
Mesélj, mesélj, duruzsolj és dörömbölj,
Magyar szemöldökfánál magasabb,
Mesédre hadd csituljon és örüljön
A magyar árva, aki csonka, rab.
Gordonkahangján sírvavigadásnak
Csak mondj tovább igaz magyar mesét,
Így vége lesz tán majd az éjszakának
S hajnalra pirkad majd e szürkeség!
