„Napfényes erdők, tavaszi szelek, / Szép ifjúság, te rakoncátlan, álnok!” Szemlélődő magatartása, melankóliára hajlamos természete egyenesen vezetett Shakespeare elemzéséhez és szeretetéhez. Ezen a héten a nagy drámaírót ünnepelve Juhász Gyula Shakespeare c. versét ajánljuk mindenki figyelmébe.
Juhász Gyula az egyik legkülönösebb életű magyar költő. A Nyugat aranykorának idején Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és Ady társa, barátja és később a fiatal József Attila mentora volt, mégis az írók, hírlapírók között személyes ismerőse alig akadt, csak versei útján érintkezett a világgal, romantikus legendakörrel vette körül a sajtó.
Melankóliára és idegkimerülésre hajlamos természetét, a költőkre jellemző elvágyódását, pesszimizmusát és magányosságát ellensúlyozandó a kitárulkozó és érzelmi hullámvasúton élő Shakespeare felé fordult. Juhász Gyula Shakespeare című versének „Motoszkál még fejében egy-egy ének, / Szelíd szonettek, mennydörgő szavak, / Melyekre taps reng és zeng száz ajak.” versszaka nyíltan vállalja, hogy mélyen szerette a 250 éve született drámaíró művészetét, írásait; életének mozzanatait jól ismerte, tanulmányozta: Lelki kalandjaim vagy utazásaim Hamlet körül az életben összefoglaló címmel előadásvázlatot is lejegyzett.
JUHÁSZ GYULA: SHAKESPEARE
A kandallóban égnek a hasábok,
Már itt az alkony. Isten véletek
Napfényes erdők, tavaszi szelek,
Szép ifjúság, te rakoncátlan, álnok!
Már itt az este. A szőlőlevél is
Pirosra vált, az ég is rózsafényes,
– Az elmúlás ez, az emlékezés ez –
Már itt az este és már itt a tél is!
Motoszkál még fejében egy-egy ének,
Szelíd szonettek, mennydörgő szavak,
Melyekre taps reng és zeng száz ajak.
A kandalló kiégett. Itt az éjjel.
S a vak sötétben végsőnek világol
Két szép szem napja múltak tavaszából.
