„Folyton elvágyom, útra egyre. / Sorsom kopár és régen ez… / Gyötrődöm, hol ülök, hol állok, / Elsenyvedek, a végem ez.” Ezen a héten a 47 éve elhunyt Karinthy Gábor versét ajánljuk.
Karinthy Gábor költő (1914-1974) Karinthy Frigyes (1887-1938) első házasságából született fia, a nyugatos nemzedék tagja, nagy költő volt. Lehetett volna még sokkal nagyobb – mondjuk akár érettségi tétel –, ha nem vonul ki a világból idejekorán, ha nem fordul magába, és hallgat el örökre – mondta Hoffmann Tamás polgármester a tábla avatásakor.
Karinthy Gábor nem kért a versenyből, senkit sem akart legyőzni, senki fölé nem akart kerekedni, csak hagyják őt békén – nyilasok, lélekbúvárok, értetlenkedő, kegyetlenül tréfálkozó barátok, mindenki. Ő mindössze egy kis, sárga szobára vágyott színes poharakkal, ahol szerényen meghúzódhat, álmodozhat, verselhet kedvére. Más dolga neki nem is volt e világon. Mire mindez meglett, a költő benne örökre elhallgatott. Karinthy Gábor élete valós és fiktív elemekből szőtt történetét Karinthy Márton Ördöggörcs – Utazás Karinthyába című könyve is elbeszéli.
Karinthy Gábor 1914. december 17-én született Budapesten és 1974. november 13-án hunyt el Budapesten.
KARINTHY GÁBOR: SZOMORÚ ÉNEK
Nem kell az élet. Fáj a fénye
S a napok bús pergése és
Nem kell a napsugár s az alkony,
Az öröm és a szenvedés.
Vágyódások, haragok, álmok,
A vér tüze, eszményeim:
Elhagylak, élet, odahagylak.
Halálba kergetett a kín.
Nekem a nyári pompa gyász csak.
Lomb és madár a táj felett.
Fakón megy el a méla kertben
a lomha óra s esteleg.
Folyton elvágyom, útra egyre.
Sorsom kopár és régen ez…
Gyötrődöm, hol ülök, hol állok,
Elsenyvedek, a végem ez.
Letűnt a délután, a fáradt
És búcsúzik az esti fény…
Kietlen és sivár a lelkem
És meg akarok halni én.
