„Néked, ki száz év múlva kopott nevemre linkelsz, / Bár éppen mást keresgélsz, de rákattansz e versre” Kovács András Ferenc Naked Soul című versével egyszerre emlékezünk Szép Ernőre és Neked szól című versére és a világ változásának gyorsaságára.
„Néked ki száz év múlva sétálsz a sétaúton
S botoddal, ha szokás lesz akkor is bottal menni,
Unottan piszkálsz száradt levelek közt, e semmi
Foszlány papírt, barátom, révedve Néked nyújtom.”
Szép Ernő Néked szól című verse neked, az olvasónak szól, miközben a költő saját világát, saját kérdéseit, kétségeit és félelmeit mutatja be. Neked szól, miközben a végességgel szembesít. Kovács András Ferenc nem tett mást, mint csodát: Szép Ernő Néked szól című versét és mondanivalóját a tagadás legkisebb jelenléte nélkül a ma világába ültette.
Kovács András Ferenc a lírai rögtönzések poétája is, különösen annak a ritmusos, spontán, szó szerint látványos, mégis hétköznapi beszédnek a mestere, melyben a színház és a vers egyre inkább elkülönülő világa termékenyen kapcsolódik össze, s keze nyomán élettel telítődik a vers-színház, amely hol világdráma, hol utcai örömzene, vagy kész kabaré.
S hogy miért ,,kettős verseskönyv”? A York napsütése sekszpirályi, és a Zengő tombolás hétköznapi versei egymásra is rímelnek, kiegészítik egymást, s hol láthatón, hol láthatatlanul folytatják kettősségekkel teljes párbeszédüket – sokszorozottan megkettőzötten, kettős visszhangokkal válaszolgatnak egymásnak. A Shakespeare szellemének szentelt könyv így lesz színházi könyvvé, a színházi könyv pedig így úszik át a költészetek szellemének szentelt hétköznapok nem kevésbé teátrumi könyvébe, miközben mindkét könyv egyetlen, rejtett harmadikká (apakönyvként is olvashatóvá) változik át.
A többi csak játékosság, teremtő szómágia, töprengő aggódás a hatalmas színház, azaz a voltaképpeni világ sorsa felett. Ezen a héten Kovács András Ferenc Naked Soul című versével a 1884. június 30-án született Szép Ernőre is emlékezünk.
KOVÁCS ANDRÁS FERENC: NAKED SOUL
„Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon”
(Szép Ernő: Néked szól)
Néked, ki száz év múlva kopott nevemre linkelsz,
Bár éppen mást keresgélsz, de rákattansz e versre,
E hűlt szövegre, mely holt nyelven fut egyre fel s le,
S nem érted – más korokban, más gondokkal telin kelsz,
Görnyedten gombokat nyomsz a gépen este-reggel…
Csak elfityegsz idődben, mely egybefolyva fogytán,
Sejtelmed sincs – miért pont e verset olvasod tán,
Mert oly telítve borzongsz lehetséges terekkel,
Mint űr sötét lyukakkal, gyors képekkel képernyő…
Ha semmiben hajózgatsz, logoszban elblogozva,
Ha még mohó tudásvágy hálóra felbogozna,
Ha fejtörést okozna, hogy élt Pesten Szép Ernő,
S hogyan, hol éltem én is, imént vagy messze hajdan,
S ki voltam én, miféle szervekkel, szerverekkel
Működtem én beszőve gerjedt, meszelt erekkel,
Mit gondoltam, miket nem, örömben s persze bajban,
S mi voltam én – magyar, baszk, zsidó, spanyol vagy olmék?
Kihalt vagy pusztuló nép közé sorolsz – lenézel,
Vagy összetévesztesz egy filmsztárral, rockzenésszel?
Utólag egyre megy… Fő, hogy néha olvasol még
Nagy ugrásokkal ezt-azt, bár verseket csak olykor,
S nem sejtheted, mit írt Keats, Shakespeare, Villon, Homérosz,
Hogy Dante merre járt-kelt, s Hüpnosz, Thanatosz, Érosz,
Gilgames mit jelenthet a nyers neten, ha bolygol?
Néked, ki száz év múlva sétálsz a híg Tejúton,
Már otthonos hazád lesz a Hold, a Mars, a Vénusz,
Csillagtól csillagig nem vén, roskatag tevén jutsz –
Az űroázisokban a lét precíz meg újdon,
Sorsod megbízható, van rád adat temérdek,
A szerkezet hibátlan, mert még létezel… Jól van…
S nem tudhatod, mi történt nemrég, kétezernyolcban,
Sem kétezerkilencben velem, s magad sem érted,
Hisz hozzám vagy hasonló – csak más a hang, a hangszín,
A helyszín, arc, idősáv, s teljessé lesz az összkép,
Ha meghasadt tükörben, álmomban szembejössz még
Velem, te ismeretlen, mint vándor árny, ki Sanhszin
Kel át kék templomok közt, s távolra tart, Tibetbe,
A tiszta lég fagyába – szájában mély, kevert íz,
Az életé, s csak egy szám számára kétezertíz…
Most írom ezt – valómat vádolva, számkivetve,
S talán te átfutod majd a szókat átlagozván,
Hiszen mindegy ki volt Szép Ernő, Jékely Zoltán,
S hogy Trisztán is miért sír, jajveszékel Izoldán?
A vágytalan felejtés iszonnyal átlapoz tán
Versek fölött, fölöttünk egy égi, néma könyvben –
Most is, hogy írok itt… Jaj, világom ízlelem még,
Jaj, mindenütt jelenlét van, aztán minden emlék –
Jaj, földi semmit őről, emészt kimért közöny fenn!
Néked szól, bárki is vagy, ha szellemlény, ha féreg…
Csak olvasd, bárhol is légy, csak leld meg, és töröld ki
Gépedből éltemet, mely szók jelmezét fölölti –
Ha szólít, testtelen zeng, meztelen fény a lélek.
