„Ráfekszik szívemre a sorsod, / csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod. // Véren, zúzmarán túl tavasz van, / lesz-e még nyár – kérdem magamban.” Ezen a héten a 46 éve elhunyt Nagy László gyönyörű versét ajánljuk.
Ahogyan Tüskés Tibor írja, a fancsali rímek, a játékos formák is hordozhatnak komoly tartalmakat. Nagy László alaphangját meghatározza a férfias komolyság és az aggodalom. Legföljebb míg szorongásának kiváltója hajdanán a betegség, az iskola, az otthoni gond volt, később az okok között egyre jobban előnyomuló létélménye, az emberről alkotott tragikus színezetű kép, a világ sorsáért való aggódás és gyötrő kétely.
„Nem hiszem, hogy a végcél jelenti a boldogságot – vallotta a költő. – A természettudományok megelőzték az emberi szót a megismerésben. De a költők se most jöttek le a fáról. Eddington asztalát, a látszatit és valóságost egységbe fogja a költő. József Attila ódabeli asszonya pedig nemcsak a biológiai tudás csodája a költészetben. A szó nélkül nem történhetett semmi. Állítólag a gondolat, a képi és képleti tevékenység nyelvi eredetű az agyvelőben.”
Nagy László költő, műfordító a kortárs magyar irodalom meghatározó alakja volt, anyakönyvi kivonata szerint 1925. július 17-én született és 1978. január 30-án hunyt el.
NAGY LÁSZLÓ:
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Fehér vagy mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.
Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
Véren, zúzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár – kérdem magamban.
Aranyeső tündököl sárgán,
árva vagy, itt maradtam árván.
Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.
Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.
Favirág habzik s te letűntél,
virágos vért ugat egy tündér.
Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
csírázik itt az átok átkot.
Forgok arcomon új pecséttel:
új tehetetlenség dühével.
Nikotin ikrásodik számban,
a csikkek szétmásznak szobámban.
A szesz kék tüzein keresztül
Idegeim lármája zendül.
Alkohol nincs ami ledöntsön,
valami szörnyűt tervez az ösztön!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Kitárva fejednél az ablak,
nyitok ajtót a léghuzatnak.
Mintha a szél fújna egy holtra,
nem mozdulsz, csak a hajad fodra.
Tulipánt hozok, meg se látod,
álmod a morfium s virágod.
Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
lehet, hogy el se köszönsz tőlem.
Csak elmész, elzengnek a szárnyak
s marad a v érhomály utánad.
Érted már félig megszakadtam,
tündérem, ne légy irgalmatlan.
A földi szerelmet ne vesd meg,
ne vidd a semmibe a tested.
Hiszek s hitemet levagdalja
tündéri fintorod hatalma!
Csalogatlak sírva magamhoz,
te csak a halálhoz ragaszkodsz!
Nappalom éjjelen tiéd lett,
te csak a temetőt ígéred!
Fényleni éretted akartam,
te az észt rombolod agyamban!
Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
