Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Vers a hétre – Nemes Nagy Ágnes: Az ismeret című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

Vers a hétre – Nemes Nagy Ágnes: Az ismeret

Szerző: / 2022. augusztus 22. hétfő / Kultúra, Irodalom   

„Csak egy marad meg, semmi más: / a tiszta ismeret. / Nem ismeret, csak szomjuság, / mely mind felé vezet.” Ezen a héten az idén 100 éve született és 31 éve elhunyt Nemes Nagy Ágnes gyönyörű költeményét ajánljuk.

Kettős világban című 1942–1946 között írt versei között olvashatjuk Az ismeret című költeményt. „Egy évvel a halála után Ferencz Győző így írt róla:

„Egy alkalommal azt mondta: ha annak idején lett volna igény, elvárás, társadalmi felhatalmazás az alkotásaira, bizony nem ilyen sovány életművet hagy hátra. Éppenséggel lehetett bizonygatni, hogy az az életmű nem csekély, hogy hát hiányaival teljes, mindegy volt. Tudta ő pontosan, miről beszél. Még azt tette hozzá, hogy nehéz volt, keserves, az esszéket megírni, csak úgy, „megrendelés” nélkül, mintegy magának, ha már eszébe jutott, ha már megszólalt benne az a belső hang: aminek esszében meg kellett szólalnia.

Igen, Nemes Nagy Ágnes hiánya azért oly eleven, mert amikor jelen volt, akkor is hiányával volt jelen. Voltak így páran, efféle költői alig-létre ítélve, bámulatos indulás után többen is szinte évre pontosan ugyanabban a szórásban jelenhettek meg: ahogy a kultúrpolitika kimérte, és valóban kimérte, mert e költőknek (Pilinszky, Jánosy) nemcsak évjárata, hanem formátuma is furcsamód egyezik.”

Nemes Nagy Ágnes Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéista 1922. január 3-án született Budapesten és 1991. augusztus 23-án hunyt el Budapesten.

 

NEMES NAGY ÁGNES: AZ ISMERET

I.
Csak egy marad meg, semmi más:
a tiszta ismeret.
Nem ismeret, csak szomjuság,
mely mind felé vezet.
Nem szomjúság, csak rettegés,
mely oldalamba kap –
rettenthetetlen rettegés!
Hegyezd lándzsáidat.

II.
A rettegés s az ismeret közt
mint hídbolt görnyedek,
rendítenek, eleven eszközt,
a tárgyak, szellemek.
A félelem sötét öléből
egy hídra vetve rá,
fut rajtam nemzet, álom, élő,
de mind hová, hová?

III.
Mint szomjas kentaurokon,
kiket a vágy feszít,
a hátgerincem, homlokom
mind íves, csupa híd.
Lábam előtt, lábam felett
elúszik a folyam,
de mily partok, de mily szelek
borzolják bő hajam?

IV.
Borzolják? Élek? Nem tudom már.
Elold felleg, folyó,
köd úszik foszló partjaimnál,
a híd lebeg: hajó.
S csak bordaíven, roppanáson
tapintom tűnt nyomát;
a rém, a vágy, a cél, e három –
s marad csak egy: a vágy.