„Hajamban ősz szál. A világ / haját tavaszi szél zilálja. / Hiába – mondom – mindhiába, / de mégis moccan, kél a vágy,” Ezen a héten a 30 éve elhunyt Nemes Nagy Ágnes gyönyörű versét ajánljuk.
Nemes Nagy Ágnes a magyar irodalom egyik legfontosabb hangja, író, költő, gondolkodó, pedagógus volt, mindennapjait az alkotás, a versek írása, olvasása, tanítása, elemzése töltötte ki.
„Nemes Nagy Ágnest egybehangzóan intellektuális költőnek mondja a kritika, s e minősítésnek nála különös súlya van – írja Pomogáts Béla. – Küzdelmeiben az ész a fegyvere, válságaiból az eszmélkedés emeli ki, drámáiban az értelem katartikus erejével lesz mind gazdagabb. Szorongását, kételyét azzal a bizalommal küzdi le, amellyel az értelembe fogódzik. Eszmélkedése vereségeiben is újra épül, indázó gondolatai a válságok metsző kései után is újra hajtanak. Az egzisztencializmus, tudjuk, megfordította Descartes híres mondatát, a létet – és a szorongást – helyezte a gondolkodás elé.”
Nemes Nagy Ágnes Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéista 1922. január 3-án született Budapesten és 1991. augusztus 23-án hunyt el Budapesten.
NEMES NAGY ÁGNES: NEM AKAROK
Nem akarok meghalni, nem,
éveim bárhogy sokasodnak,
s keserűjén is a napoknak
újabb napokra éhezem.
Pedig nyughatnék teli szemmel.
Ültem zsúfolt toronyszobában,
s a százméteres éjszakában
lent dübörgött a déli tenger.
Járkáltam nagy, metszett fasorban,
és fújt a földalatti szél
a folyosók szögeinél
a villamos-sikátorokban.
Rómában egyszer hullt a hó.
– S ahogy vonultunk a Murán át,
a csizma, csajka, kézigránát,
s egy Szultán nevű pejcsikó.
Temettem pucér németet,
láttam a kormányt Debrecenben –
nem áll a ház, ahol szerettem,
s nem ámulok, ha rettegek.
Hajamban ősz szál. A világ
haját tavaszi szél zilálja.
Hiába – mondom – mindhiába,
de mégis moccan, kél a vágy,
hogy élni, lélegzettelen,
hogy élni étlen, egyedül –
méláz az ég: borul, derül –
nem akarok meghalni, nem.
