„Itt nézem a hajnalt s az alkonyt / És feleségem mosolyát, / S szemem nem kíván többet látni, / Bármily kevés az, amit lát.” A világirodalom egyik legszebb szerelmes versével búcsúztatjuk az óévet és köszöntjük az új évet.
Az országot széltében-hosszában járó Petőfi meleg otthonról, feleségről és gyermekekről álmodott. Szendrey Júlia és Petőfi Sándor romantikus szerelmét a külső tényezőkből és saját egyéniségükből fakadó akadályok nem győzték le, ellenben a két fiatalnak sikerült győzedelmeskednie és megtalálnia egymást.
1930-ban a Nyugatban Schöpflin Aladár így ír róla: „Merő hiúságból fiatal lány nem teszi ki magát olyan családi viharoknak, nem megy bele a költő melletti bizonytalan sorsba, melyet apjának aggodalmai még bizonytalanabbnak tüntettek ki. Az, hogy Petőfi költő volt, hírneves, érdekes ember, lényének természetes tartozéka volt, nem ráakasztott cifraság, a szerelem előidézésében és szításában ennek is meg lehetett a maga része, sőt oroszlánrésze.”
1847-ben megismerkedésük évfordulójára tűzték esküvőjüket. Nászútra nem telt pénzük, de a költő egy jó barátja, az arisztokrata Teleki Sándor meghívta őket: töltsék a mézesheteiket Koltón, az ő kastélyában. A „nászút” alatt Petőfi több verset is írt feleségéhez. Ezeket a verseket a túláradó boldogság és szenvedély jellemzi, ám különcnek számító feleségéhez és az országos ügyekkel mindig foglalkozó költőhöz hűen, megjelenik a kétkedés, a megnyugvástól való félelem és a lelkifurdalás hangja is: „Ki tette volna föl felőlem, / Hogy ilyen furcsán járok még?… / De mikor olyan furcsa, furcsa / Portéka az a feleség!”
PETŐFI SÁNDOR: CSENDES ÉLET
És vége a komédiának,
A fütty s a taps elhallgatott,
A nagy függöny szépen legördült,
S én ott hagyám a színpadot.
S most itt vagyok… oly messze, messze,
Száz mérföld tőlem a világ,
Ki egykor azt becsavarogtam,
Mint a garaboncás diák.
Itt űlök feleségem mellett
Ebb’ a csendes kis faluba’.
Egykor szük volt a föld, s imé most
Elég tág e kicsiny szoba.
Itt nézem a hajnalt s az alkonyt
És feleségem mosolyát,
S szemem nem kíván többet látni,
Bármily kevés az, amit lát.
Ki tette volna föl felőlem,
Hogy ilyen furcsán járok még?…
De mikor olyan furcsa, furcsa
Portéka az a feleség!
(Koltó, 1847. október.)
