„Kihűlt világ ez, senki földje! / S mint tetejébe hajitott / ócskavasak, holtan merednek / reményeink, a csillagok.” Ezen a héten a 40 éve elhunyt Pilinszky János meghatóan szép versét ajánljuk.
„Aki ismeri Pilinszky hangját, hallotta verset szavalni, nehezen tudja felejteni az élményt – írja Tüskés Tibor. – Versmondásáról már életében számos amatőr- és stúdiómagnetofon-fölvétel készült, és hangját hanglemez is őrzi. De az, akinek Pilinszky élő versmondásában lehetett része, mindaddig, amíg hangját és szavait belülről hallja, bizonyára nem akarja a gép, a hangszóró, a technika hangjával elhalványítani, tompítani az első találkozás élményét.”
Az idén novemberben 100 éve született és májusban 40 éve elhunyt Pilinszky határtalan érzékenysége rendkívüli erővel vetíti elénk a történelem – és a mindenkori lét – keresztjére feszített ember passióját, de a részvétet is e szenvedés iránt, a keresztényi együttérzést a megalázottakkal – az emberrel.
Pilinszky János Kossuth- és József Attila-díjas költő, a 20. századi magyar költészet egyik legnagyobb alakja 1921. november 27-én született és 1981. május 27-én halt meg.
PILINSZKY JÁNOS: KIHŰLT VILÁG
E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.
Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.
Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.
A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.
Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.
