Radnóti személye oly kedves nekünk, hogy könnyen feledjük esetleges hibáit, s mind jobban felemeljük és magunkénak tudjuk a költőt. Induljon az év Radnóti Miklós Naptár című rövid ciklusával.
Mit ér egy vers mondanivaló nélkül? Mitől jó egy jó vers? Minek és kinek kell megfelelnie egy versnek? A költő mindannyiszor önmagából ad, s önmagát nyújtja át olvasóinak, legyen az a fiók (ha soha nem mutatják meg senkinek) vagy sok ezer ember, ki kíváncsi, kutat és minél többet akar megtudni a műről és szerzőjéről.
Ha jó a vers, akkor nincs is mit magyarázni, elemezni. Mindenki annak és úgy értelmezi, aminek akarja, hiszen a vers önmagát nyújtja, a költő pedig már átadta olvasóinak. Személye már szabaddá vált. Ha jó a vers, akkor emlékezünk rá. Belénk ivódik, érzékenyen érinti gondolatunkat és szívünket, és velünk marad. Manipulálásra képtelen.
Radnóti Miklós költészete ilyen. Manipulálhatatlan. Önmagát nyújta.
1941 decemberében a Hungária Kiadóvállalat jelentette meg Naptár című ciklusát, amely tizenkét verset tartalmaz, a tizenkét hónapot átölelve. A verseket 1939 januárja és 1941 februárja között írta, talán már ekkor érezte: „Későn kel a nap, teli van még/ csordúltig az ég sűrü sötéttel.”
Radnóti Miklós: Naptár
Január
Későn kel a nap, teli van még
csordúltig az ég sűrü sötéttel.
Oly feketén teli még,
szinte lecseppen.
Roppan a jégen a hajnal
lépte a szürke hidegben.
(1941. február 5.)
Február
Ujra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó;
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyár odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.
(1941. február 21.)
Március
Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
vidám, kamaszfiús
szellőkkel jár a fák alatt
s zajong a március.
A fázós rügy nem bujt ki még,
hálót se sző a pók,
de futnak már a kiscsibék,
sárgás aranygolyók.
(1941. február 26.)
Április
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
s féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem bomlanak
a folyton nedvesorru kis rügyek se még
a füttyös ég alatt.
(1939. március 12.)
Május
Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
(1941. február 25.)
Június
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testü nagy szitakötő.
(1941. február 28.)
Július
Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestű hőség ül a
fényesarcu fák felett.
(1940. június 12.)
Augusztus
A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.
(1940. július 21.)
Szeptember
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.
(1940. július 15.)
Október
Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.
(1941. február 7.)
November
Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? nem is félek talán.
(1939. január 14.)
December
Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.
(1941. február 11.)
