„Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem, / s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt. / S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.” Ezen a héten a 75 éve meghalt Radnóti Miklósra emlékezünk.
Gyarmati Fanni 1944. május 20-án, egy szombati napon ezt írta naplójában: „Olyan kevéssé fontos ez most már. Éjfél után készültünk el. Nem volt meleg víz, így még egy pihentető fürdőt sem tudtam adni, csak úgy mosdattam külön melegített kis vizekkel szegény kis szentemet. Nem is 24 óra alatt, a behívó kézhezvételétől számítva legalább öt kilót fogyott. Mikor végre lefeküdtünk, úgy öleltem magamhoz, mint egy törékeny édes szentséget, olyan féltve és kétségbeesve: hogy fogja bírni ilyen testtel azt, ami még jön? Az utolsó, tegnap kezdett verse csak borzasztó töredék maradt. Mikor fogja tudni befejezni?”
Radnóti Miklós másnap hajnalban Vácra utazott munkaszolgálatra jelentkezni. Néhány hónappal később – utoljára 1944 májusában vonult be munkaszolgálatra, aminek során a szerbiai Bor melletti Lager Heidenauba került -, 1944. november 9-én Abda község határában a munkaszolgálat embertelen körülményei, a gyenge koszt és a megerőltető fizikai munka által végsőkig elgyötört Radnóti Miklóst és huszonegy társát meggyilkolták a keretlegények.
Az Együgyű dal a feleségről még úgy idézte fel a szerelmet, mint diadalmas erőt, amely elűzi a halált, a Tarkómon jobbkezeddel már rémálmokkal terhes hitvesi éjszakákról beszélt: „Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel, / a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el; / hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.”
Vers a hétre, a 110 éve, 1909. május 5-én született és 75 éve, 1944. november 9-én meghalt Radnóti Miklós költőre emlékezve.
RADNÓTI MIKLÓS: TARKÓMON JOBBKEZEDDEL
Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,
a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;
hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.
Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,
oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.
Meséled, még nem is volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?
Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.
(1941 ápr. 6.)
