„Akkor megnyílik magától az ég, / S egy pici csillag sétál szembe véled, / S olyan közel jön, szépen mosolyogva, / Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.” Ezen a héten a 78 éve elhunyt Reményik Sándor gyönyörű versét ajánljuk.
Reményik Sándor nevét és költészetét sokáig szinte tilos volt emlegetni, a tudatos elnémítás a rendszerváltozás után változott meg. Verseiben a humanizmus, a természetszeretet, a filozófia alapkérdései iránti vonzalom és a vallásosság szólal meg. A megbékélés keresése, a nyugalom és a béke iránti vágy jelenik meg csendes, mégis színpompás költészetében.
„Reményik Sándort ma a múlt század egyik legtehetségesebb költőjének tartjuk. Életének túlnyomó részét a trianoni tragédia miatt elszakított hazájában, Erdélyben élte, melyet oly szenvedélyesen szeretett, hogy képtelen volt elszakadni tőle. Így lett az amúgy halk szavú költőből „Eredj, ha tudsz” végvárakat őrző harcosa.”
1890. augusztus 30-án született Kolozsváron és 1941. október 24-én hunyt el Kolozsváron.
REMÉNYIK SÁNDOR: KEGYELEM
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
