„Tudod-e még az utat, merre jöttünk? / Az életet, mely szertehullt mögöttünk? / A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?” Ezen a héten a 104 éve született Szabó Magda versét ajánljuk.
Költő, elbeszélő, színműíró; önéletrajzi ihletésű munkáiban a helyszín- és korrajz konkrétumait a női sors, érzelmek általános érvény ábrázolásával ötvözte. Fiatalon került kapcsolatba a Nyugat hagyományait folytató Újhold c. folyóirat körével – a diákkori próbálkozások után ennek hatására kezdett verseket írni. „Hároméves voltam, mikor első versemet a szoba csendjébe visítottam, időbe telt, mire megértették, Isten engem mire szánt, s attól fogva sose kellett többé zongoráznom. Csak írhattam” – írja Szüret című verseskötetében.
Azonban Szabó Magda – Nemes Nagy Ágnes szellemi szomszédságában – nem vallotta magát valódi költőnek, a a szilencium évei csak rásegítették, hogy a prózát válassza, ott érezte otthon magát. Szabó Magda költészete mégis teljes, egyedi. Színt vall és irányt mutat, kérdez, miközben elvezet: „S látod-e már, mint köti néma szájjal, / síró mosollyal, köddel és halállal / sarkantyúját az ifjú szerelem?”
Szabó Magda 1917. október 5-én Debrecenben született és 2007. november 19-én Kerepesen hunyt el.
SZABÓ MAGDA: LÁTOD-E MÁR
A voltak voltak, és a múlt halott.
Az építettek mind rommá omoltak,
virággá bomlanak a vaksi holtak,
ámulva nézik selymes csillagok.
Lomha korom közt gördül a kiholt nap,
a hidak árba fúltak a folyókon,
az emlékeken béklyó, béna ólom,
véresre botlik tegnapon a holnap.
Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?
S látod-e már, mint köti néma szájjal,
síró mosollyal, köddel és halállal
sarkantyúját az ifjú szerelem?
