„Elfelejtettem, kik közt űltem és mit beszéltünk, / S milyen volt a sok nő a gőzölgő kávéházban, / Kiknek sorba megnéztem kezét, ruháját, arcát.” Ezen a héten a 136 éve született Szép Ernő gyönyörű versét ajánljuk.
Tandori Dezső Az erősebb lét közelében c. kötetében így ír:
„A kötet dátuma: 1917, címe Emlék, itt jelent meg a Magányos éjszakai csavargás, Szép Ernőnek az a verse, amely az itt vizsgálandó tulajdonságokat csaknem maradéktalanul tartalmazza, és ugyanúgy tele van „csodálatos hibákkal”, mint az ő többi félhosszú vagy hosszú műve, és ugyanúgy „megfejthetetlen” – s ezekkel az egyenetlenségeivel is, ezeket beolvasztva anyagába, izzásába –, mint a nagy költészet minden valamirevaló alkotása, mérettől függetlenül; mégis, ennek a Csavargásnak óhatatlan fontos velejárója, hogy sorai hosszúak s bizonytalan üteműek, hogy szakaszai (tartalmai) változatos terjedelműek, s az egész költemény tárgyunk tiszta típusa.”
Szép Ernő 1884. június 30-án született Huszton és 1953. október 2-án hunyt el Budapesten.
SZÉP ERNŐ: MAGÁNYOS ÉJSZAKAI CSAVARGÁS
A rendes kávéházból jöttem ki késő éjjel,
Az ajtóban megálltam, mély lélegzetet vettem,
Felgyűrtem a kabátom gallérját, széjjelnéztem.
Jólesett a hűvösség, és jólesett szememnek
Az utcai lámpák hű intése és felettem
A csillagok ragyogtak, s ennek mindig örűlök.
Elfelejtettem, kik közt ültem és mit beszéltünk,
S milyen volt a sok nő a gőzölgő kávéházban,
Kiknek sorba megnéztem kezét, ruháját, arcát.
Van úgy, hogy nem bírok már az emberekre nézni,
Hangjuk sérti a fülem, a testszín fáj szememnek,
S lelketlen szemgolyóik járása összeborzaszt.
Elkezdtem menni. Kesztyűm felhúztam akadozva,
S néztem ujjaim táncát. Nem tudtam, hova menjek,
Mentem, mert csöndes éj volt és jólesett a járás.
Mentem mert vitt a járda a tág Andrássy-úton,
Lassan mellém húzódtak, s múltak a barna házak,
Nem is sétáltam; mentem, de nem tehettem róla.
Mentem, mint egy darab léc, kit a csendes folyó visz,
Mint a kék lénia, mely elszáll mikor pipáznak,
Mint az egy húron húzott hosszú, halk hegedűhang.
Egy ház előtt eszembe jutott, hogy laknak benne,
Külön familiák, meg szobaurak, cselédek,
Mind levetkőztek, szemök behunyták, és alúsznak.
Ember meg asszony hál két egymás mellé tolt ágyon,
Jámbor szabály szerint (ó mert azt cifrázni vétek)
Egymásban kéjt halásztak s a falon járt az óra.
Azután sóhajtottak és kétfelé fordúltak,
Maguk alá gyűrték félkarjuk, felhúzták lábuk,
Elaludtak. A fejük van legmesszebb egymástól.
Reggel fölkelnek. Fűtés, zörgés és rendetlenség.
Az ember járkál, áll és megnézi ráncos ágyuk,
Aztán az órát. Sebbel-lobbal elmegy hazulról.
A hivatalba megy, vagy a törvényszékre megy fel,
Vagy a börzére fut, vagy elindítja boltját.
Soha el nem meséli, mit álmodott az éjjel.
Egy narancs sáros héja akadt aztán utamba.
Cipőim jobbra-balra futtatták, húzták, tolták,
Egyszer osztán lecsúszott a járdáról örökre.
A fejem fölemeltem s a hűvös égbe néztem,
De semmit se gondoltam az égről, csak felnéztem,
Mint a legelő juh, ha a szík földet elunta.
Néztem fel, görbén jártam, a falaknak ütődtem,
Súroltam egy lámpát is, nem vigyáztam azért sem,
És szívemet meglepte az olvadás lágysága.
Megint elért az élet. Elmult napjaim jöttek,
Csepegtek, mint panaszos vízcseppek az ereszrűl,
S magam elé gondoltam sorsomnak terítékét.
Sóhajtva elfordúltam, szemem félig lecsuktam
S elképzeltem pilláim gyászfátyolán keresztül
Szegény Rousseau-t, ki sírva fakadt a kurtizánnál.
Elhagytam volt a villák vasrácsait is, végig,
Az ezredévi oszlop elébem állt sötéten,
A tetejében Gábor arkangyal árnya lengett.
Angyal, te szárnyas angyal (ajkaim ezt mozogták)
Kit szobrászok meg festők annyit mesélnek nékem,
Zengő fehér angyalka, angyal, nagy szárnyú angyal.
Mit szólanék, ha mézes hárfával, rózsafényben
Kinyílna most a mennybolt, akár az Operában
S arany lépcsőn lejönne hozzám tizenkét angyal.
A lépcsőn összekulcsolt kezekkel lejtenének,
Szemök lesütnék, szűzi zsoltárt húznának lágyan,
De a földre érve elkezdenének kacagni.
Mint a kis lányok, huncut csengéssel szökellnének
Hozzám, elkapnák a két karom, megforgatnának,
Frissen repkedne szárnyok, akár a jérce szárnya.
S egyszerre kezdenének beszélni, össze-vissza:
Hogy vagy? Sokat búsultál? Mitől vagy olyan fáradt?
Ugye csúnya volt minden? Örűlsz most? Hitted volna?
Én sírnék és nevetnék, és azt hinném, ez álom,
Hó pendelyük morzsolnám, szárnyokat tapogatnám,
Egy angyal átölelne mert látná hogy szédűlök.
S vinnének tánclépésben, tapsolva és dalolva,
S egy angyal egy kis könyvet venne elő. Jaj, hadd lám.
Megállnánk s az angyal a kis könyvet kinyitná.
Fel lenne írva abba hogy hányat sóhajtottam,
Minden könnycsepp kit ríttam, ott össze lenne adva,
Minden rossz szó, kit szóltak hozzám, be lenne írva.
De már a hídon voltam, míg ezen spekuláltam,
A ligeti tó hídján, s ott félig elfáradva
A korlátnak borúltam, az éji vizet nézni.
Elnéztem s gondoltam, hogy a folyékony éj talán ez,
Ez a vonagló tinta. A lámpák fénye reszket
A vonaglás felett, mint a kéj fölött a lélek.
Fölemelkedtem, mert nem akartam gondolkozni.
Végigmentem a hídon s megint éreztem Pestet:
A Weingruber-kioszkot kezdtem szemügyre venni.
A terraszon nyüzsögtek a krémes, izzadt nyárban
Fehér hölgyek, begyes szűzecskék, hosszú tisztek,
Pincérek ájuldoztak, katonabanda zúgott.
A nyár elment. A terrasz teli puszta asztallal,
Az asztalokon székek. Cipőim lassan visznek
Tovább, előre és fák jönnek két oldalt némán.
Fák jöttek, leveletlen, füttyetlen és szellőtlen,
Mint rabok a rabsétán, jöttek sorba leverten,
Fák, jobbról-balról fák, s nem hallottam semmi hangot.
Menni, olyan jó menni. Meddig lehet így menni?
Megyek, gondoltam, mennék így most túl árkon-berken,
Elhagyni a ligetet, a várost és határát.
Megszökni, mint hazulról egyszer gyerekkoromban,
Itthagyni a lakásom, sok könyvem, sok nadrágom,
Barátot, nőket, múltam, nevem, minden emlékem.
A fák közt menni, menni sokáig, jaj, sokáig.
Milyen hosszú fasor. Hol a vége, még nem látom.
Ha a tengerig vinne, a tengernek vizéig.
A tengerig mennék, leülnék a tengerpartra
És nem csinálnék semmit, ott ülnék este-reggel,
Ott ülnék éjjel-nappal, ott ülnék, míg csak élek
És a tengerre néznék, olyan messzire néznék,
Hol már a végtelen víz összevakúl az egekkel,
S a tiszta semmiségnek üres álmán merengnék.
(1913)
