Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Vers a hétre – Szerb Antal: A toronyőr című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

Vers a hétre – Szerb Antal: A toronyőr

Szerző: / 2020. április 27. hétfő / Kultúra, Irodalom   

„Igy állok minden éjjel. / Tornyom felett processziós éjszakát, / követ megint új éjprocesszió, / az örök körmenet,” Ezen a héten a 119 éve született Szerb Antal egy ifjúkori, gyönyörű versét ajánljuk.

Szerb Antal alig volt húsz éves, amikor a Nyugatban versei és novellái jelentek meg, művein ekkor még a „Barabások” – egy egész fiatalokból álló csoport – írói és baráti körének a hatása érződött. „Kis szekta voltunk, gőgös, egymást imád ó szekta, előttünk egy fantasztikus dacos Helikon” – emlékezett később vissza Szerb. A fiatal szerző, aki 1919-ben A hammelni patkányfogót már lejegyezte, 1921-re talán valami belső tudással bírt, előre látva az árnyakkal teli jövőt: „​Így kongatok fertályra-fertályt és órára-órát, / múlnak az éjek, a holdak, az évek, / a bűn mindegyre takaródzik / és mindég holnap követi a tegnapot,”

1938-ban nőül vette az irodalomtörténészként publikáló Bálint Klárát, Osvát Ernő unokahúgát, Bálint Endre festőművész testvérét, aki méltó szellemi társa, s később örökségének értő gondozója lett. A prózában sokkal inkább lubickáló Szerbet a szerelem ismét a líra felé fordította, s ekkor több verset is írt, köztük az utolsót, Orfeus az alvilágban címmel.

„Ami nekünk bőrünkre menő valóság volt, az Szerb Antalnak olvasmány, amit mi mint cselekvést éltünk át, az neki irodalmi élmény. Természetes tehát, hogy sok olyan dolgot nem tudhat, amivel mi társainkat és műveinket meg tudjuk magyarázni. (Tájékozottsága különben helytálló.) Itt-ott szeretnék vele vitába szállni, de minek bocsátkoznék most részletekbe?” A Nyugatban Schöpflin Aladár írt így, egyszerre érdeklődő, hitetlenkedő és dicsérő, kedves szavakkal.

Szerb Antal, a két világháború közötti magyar irodalom egyik kiemelkedő tagja 1901. május 1-jén született Budapesten és 1945. január 27-én gyilkolták meg Balfon.

 

SZERB ANTAL: A TORONYŐR

Utolsó éber végső éjszakákon,
magas sötétből városnéző,
íme, toronyőr a nevem,
és fás korláton hajlok által.

Igy állok minden éjjel.
Tornyom felett processziós éjszakát,
követ megint új éjprocesszió,
az örök körmenet,
mely gyászzászlókkal lobog le az égből.
Elől csiráztatók, jönnek tavaszi éjek,
Utánlopózva éjszakaasszonya a nyárnak,
ki égre pásztorítja fel
a kutyacsillagot, amíg az őszi éjnek könnyei
letántorítják fájdalomba nyájak őrizőit,
majd ezt is barna unalommal,
hordóként hőfelhőket hengerítve,
a tél elűzi.

Csak éjszakáim járnak egyre már,
a nappalt elveszítettem vad ifjúéletemben, ó,
úgy élek én az éjszakában, mint vakond a föld alatt.
(mind a ketten jó pihentetők:
a föld belső sötétje és az éjszaka.)
Mi lett nem látni embereknek, látom én,
hallok, amire nincsenek fülek,
tudom, amit nem szoktak tudni merni,
hajlok tornyomból, mely merev, néző a várost.

Az órák konganak felettem,
elsőbb: csikordulva ölelnek befelé a vaspántos kapuk,
meg újra kondul: düllöng hozzám kocsmagőzborostyánzottak éneke
éjfélkor látom a lepelt, a sírlakókon táncolót,
meg újra kondul: pázsitról magasló
holt csendkastélyon jönnek, töltvék félelemmel,
meg újra kondul: fáradott álomra mennek
egyetlen társaim: a csillagok,
meg újra kondul: messziről rézharsonás
új diadallal születik a holnap,
aranysisakos régi ellenségem,
akit legyőzök minden este,
és minden reggel újra kél.

Itt állok utolsó egyedüli, néző a várost,
aki magára húzta már az éjszakát,
mert egy nagy bűn a város álma lent,
a virradatba félő:
csak én látok a takarók alá,
ahol a város bűnös teste fekszik
és én vigyázok,
mert tűz ugorhat szét a hideg éjszakából,
vagy éjben nedves vad mezőkön túlnan
tán átszakad a gát,
fekete, támadó, rossz ellenség jöhet,
vagy nem akarnak elfeküdni tán a sírlakók,
ha a harang már egyet integet.
De én vigyázok és a harangot kongatom,
végigsimítom vele a házaknak fahomlokát
és álmukban mosolyganak a házak.
Így kongatok fertályra-fertályt és órára-órát,
múlnak az éjek, a holdak, az évek,
a bűn mindegyre takaródzik
és mindég holnap követi a tegnapot,
(szegény kisemmis éjszakáim)
tornyomból le sohase járok,
mert felülről tudom az embereket
és nem jön a tűz vagy ár, vagy kénesőző éji égi háboru,
itt állok utolsó, ki nézi a várost,
amíg egyszer a dolgomat elúnom,
fejjel ugrom alá egy éjszakán
és nem lesz senki, aki észrevenné.
(1921)

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek