„Vallomások helyett: emlékezések? / …S nem jogos-e ez, mint beismerés? / Hogy az elválasztó idő kevés; / nem ad lehetőséget a személynek,” Ezen a héten az egy éve elhunyt Tandori Dezső gyönyörű versét ajánljuk.
Tandori Dezső korunk egyik legjelentősebb, legsokoldalúbb, legfelkészültebb és legérdekesebb magyar költője volt.
„Műveiben a nyelvet »tandorizmusok« tagolták hagyományos és nem hagyományos, felismerhető és alig felismerhető versformává” – hangzott el búcsúztatóján. S valóban Tandori Dezsőt költői életművével, filozofikus mélységű, de felszabadultan játékos verseivel a 20. századi magyar költészet egyik megújítójaként tartjuk számon: „Mi-végre-kifejezés kényszere, / melytől maga az az arc kerül az arcra! / S a félrecsúszás: megigazulás!”.
Tandori Dezső Kossuth- és József Attila-díjas írótól, költő Budapesten született 1938. december 8-án és Budapesten hunyt el 2019. február 13-án.
TANDORI DEZSŐ: A SZEREPCSERE
Vallomások helyett: emlékezések?
…S nem jogos-e ez, mint beismerés?
Hogy az elválasztó idő kevés;
nem ad lehetőséget a személynek,
hogy kibontakozzék úgy-amivé-lett;
s minden már emlék; és mássá tesz; és
e kettő közt: kölcsönös neszezés:
„Ki-kit-beszél-el s (ha:) ki-kit-beszéltet.”
Ám — s: ha! — ez csak olyan szerepcsere,
ahol nem ez az álarc vált amarra,
de két azonost választ el a más.
Mi-végre-kifejezés kényszere,
melytől maga az az arc kerül az arcra!
S a félrecsúszás: megigazulás!
