„Aludt a Csönd és álmában beszélt a Csönd / Zavaros álmát kihallgattam én / Didergő szél fújta felém / S két ijedt csillag / Ködpillája rebegett odafönt.” A 133 éve született Tersánszky Józsi Jenő versét ajánljuk.
„Különben sem töprengő szellem, nem a gondolkodás embere, hanem az életé, amelyben egész lényével, érzelgés és okoskodás nélkül benne él s amelyet olyannak vesz, amilyen. Lírája tulajdonképpen nem is más, mint életérés. Minden szilárd talajon ál, a realitás talaján, van benne valami fauni természetesség, amely nem érzi magát különállónak a természettől, hanem szoros kapcsolatban él vele, maga is egy darab természet.” Bár Schöpflin Aladár novellás kötetének ajánlójában fogalmazott így, Tersánszky Józsi Jenő jellemét, irodalmi tevékenységét, mint jelenséget pontosan eltalálta.
Tersánszky az első világháború idején az olasz fronton harcolt, 1918-ban fogságba esett, s csak 1919 augusztusában tért haza. Ez idő alatt több verset is írt, megmutatva komolyabb, a realitást, a háború lélekpusztító hatását is érzékenyen ábrázoló énjét.
Ezen a héten a 133 éve, 1888. szeptember 12-én született és 52 éve, 1969. június 12-én elhunyt Tersánszky Józsi Jenőre emlékezünk.
TERSÁNSZKY J. JENŐ: VERS A CSÖNDRŐL
Ott jártam én, ahol a Csönd aludt
Kietlen dombok hátán vetve ágya
Takarója a könnyű éji pára
És messzi, szennyes ég alá
Kínlódva kanyargott egy út.
Aludt a Csönd és álmában beszélt a Csönd
Zavaros álmát kihallgattam én
Didergő szél fújta felém
S két ijedt csillag
Ködpillája rebegett odafönt.
Embersokadalomra virrasztott a Csönd
Felibök szállt akár a héja
S a telihold kénszín karéja
Mocskoszöld égen
Vigyorgott odafönt.
Mert jöttek és békés fészkére törtek
Ám míg sergök e rögökön haladt,
Mind látta őt órjás rém-madarat
S esdtek szívökben ó rájok ne szállna
És mégis jöttek, jöttek s újra jöttek.
Zavart, békétlen álma volt a Csöndnek
Háborgatóiról beszélt
Riadalomra ijedt s láta vért,
Mely elkeverte friss dérágyát
S felijedett, hogy újra visszajönnek.
Mert itt a Csöndnek fészkén hajbakaptak:
Halál fütyült, zúgott, üvöltött, dördült
A roppant ég riadt jajokra hördült
Hol vannak most?
Hiába kérded, akik itt maradtak.
A Csönd fehér dérágya újra nyugton
Kevés piros mocsok, mit rajta hagytak
A többiek tovahaladtak
Aléltsárgán hajnalló ég alá
Kimerülten kanyargó úton.
Hej Csönd! kiáltottam a lusta rémet,
Ébredj Csönd, lusta rém!
Álmod zavarni sohse félek én
Furcsa vidámság száll szívembe nékem
Hahó! én énekelve kerestelek téged.
Szépséges nékem ágyad kietlenje
Mulatság nékem kába ébredésed
Mulatság fönt a roppant csillagmécsek
Rebbent hunyorgatása
És szépséges az égnek zöldes szennye.
Hahó te Csönd! ki annyit kóborolt
Tivornyák kedvet, szüzek csókot,
Vezeklések keservet, bölcsek bókot
Fölösen adtak ifjú életének
Hős, pimasz, józan s hóbortszállta volt.
Beszélni akarok tevéled én,
Ki nem fohászlak s nem vacoglak
Hadd hallom vén ripők, mit szólasz?
Tán újat mondsz te nékem
Szólj te rém!
Hideg ágyán a Csönd sóhajtva ébredt
S szelíden szólt: várj még egy keveset
Reád gondolnak anyád s kedvesed
S elmondatlan éltednek sok regéje
Várj itt kissé, aztán szólok tevéled.
Én akkor vártam, vártam, vártam ott
És türelmetlenkedtem néha
Ám fönn a telihold karéja
Egykedvűen vigyorgott
S a Csönd, a rém, aludt.
Hahó te rém! hisz szőke kedvesem
S anyám bánkódnak értem
S éltem regéjét még el nem regéltem
Hiszen te mondtad nékem ezt
S álmodat itten hiába lesem.
Pedig hiába vártam ott
A Csönd aludt
S a messzi ég alá az út:
Már láttam vígan kanyarog előttem –
De nem mozdulhattam, mint a halott.
(Krakau, 1915)
