„Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve, / S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja / A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,” Ezen a héten a 134 éve született Tóth Árpád gyönyörű elégiáját ajánljuk.
A magyar irodalom egyik legszebb elégiája az emberi lét formálódását, alakulását, a kiszolgáltatottságot, majd a sodródást és hánykódást és végül a harmónia megtalálását, az ember nélküli világ nyugalmát írja le: „A fájó ősanyag: immár a kínnak vége! / S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka, / S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.”
„Alig van költő a világon, akiben mindvégig annyira élő maradt a gyermek, mint Tóth Árpádban – írja nekrológjában Schöpflin Aladár. – Egy kisfiú érzékenysége, tisztasága, üdesége, az élettel szemben való tehetetlensége s külső támasztékokra szorultsága – ez megmaradt benne mindvégig. Csodálatos kisfiú, egy tudományosan művelt és fegyelmezett, mélyen gondolkodó és gondolataival mindig tisztában levő férfi, egy komoly és lelkiismeretes művész elméjével. S ez a kettő ő benne egy, nincs köztük ellentmondás, össze tudtak olvadni maradék nélkül. Talán ettől van verseinek titokzatos, szavakkal meg nem magyarázható, semmi máshoz nem hasonlítható jó íze. S a benne mindig élő gyermek tette emberi és költői lényét olyan ellenállhatatlanul szeretetreméltóvá. Aki az ő verseit olvasta, lehetetlen, hogy meg ne szerette légyen Tóth Árpádot, az embert. Ahogy mi szerettük, akik vagy húsz éve baráti közösségben éltünk vele.”
Tóth Árpád, a 20. század egyik legkiemelkedőbb lírikusa 1886. április 14-én született Aradon és 1928. november 7-én hunyt el Budapesten.
TÓTH ÁRPÁD: ELÉGIA EGY REKETTYEBOKORHOZ
Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.
Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
A lomha óriás, hisz oly borús szegény.
Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor
Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!
Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
S a sűrű napsugár forró arany verése
Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;
Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
Az öntudat nem űz, a konok kapitány.
Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
A kínok vasszöge szorítja össze testté,
S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,
Bár fájó szögeit már a létentúli lét
Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
A néma szirteken békén omolni szét
S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.
És hát a többiek?… a testvér-emberek,
E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, –
Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.
Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.
(1917)
