„őrzöm arcomat, / s eleddig nem zuhant sokat” – mormogja halkan a buszon a mellettem ülő fiú, majd feláll, s leszáll, megy dolgára. Szinte dalra fakadtam, hiszen én ismerem, hiszen más is ismeri…
Miért gondoljuk, hogy nem olvasunk verseket? Miért áltatjuk magunkat azzal, hogy nem akarjuk megismerni a szerzőket? Miért igyekszünk kizárólag a ponyvánál is ponyvábbat magunk előtt látni? Mikor létezik magasabb lépcsőfok, s azon rímesen vagy rímtelenül csillogtatva sorakoznak a versek, mindenki számára elérhető gondolatokkal, érzelmekkel, finom lappangással, mint valami csendes társ, ki jelzi: itt vagyok, várok.
Nem tudom, miért, hogyan, de mintha a fiú a buszról valami ajándékot szórt volna szerte s széjjel, mintha ő lenne maga a Mikulás, mert birtokában volt a versnek, s mert használta, élt vele, mert tudta merre halad, „s amit nem tettem, tervezem / e lét / felét”.
Ezen a héten Tóth Krisztina Porhó című versét ajánljuk mindenkinek.
Tóth Krisztina: Porhó
Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
Letelt,
s hitelt
nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
úgy múlt
a múlt,
annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
hold is,
nap is
pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, tervezem
e lét
felét
leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse,
sőt, egy bocsom is van (de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
telén
talán,
de hogy mi történt, mire volt jó
harminckét éven át e porhó,
havam,
hevem
hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
szivek,
szavak
mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
Vagy túl
a túl
bonyolult léten, túl ezen
egyszercsak majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott ?!
(Magvető Könyvkiadó, Budapest 2001)
