„Én mindig másként gondolom, / amit elém kínál a lét. / Ha rádnézek is – álmodom / egy velünk történő mesét.” Ezen a héten az 54 éve elhunyt Váci Mihály költeményét ajánljuk.
Korának visszásságairól, a hivatali bürokráciáról, a szolgalelkűségről szelíd indulattal szólt, önemésztő vallomásokban nyilatkozott alkotói vívódásairól. A magánélet fontos elemeit, a gyökerek, az otthon, a szerelem, a magány, az öregedés tematikáját is beemelte költészetébe. Formailag nem volt újító természet, mondandójának keretet a hagyományos formák adtak, úgy vélte, a klasszikus költőinktől örökölt formakincs segítségével valósulhat meg verseinek közérthetősége.
„Lehet értékmérője egy versnek az, hogy miről szól? Nyilván nem. S az, hogy mint vélekedik arról a költő, amit bemutat, vagyis – hogy így mondjuk: – mit szól ő ahhoz, amiről a verse szól? Az sem, bár itt már számolni kell, hogy ez a körülmény is ízlést vonzhat és taszíthat, vagyis a költő szavához az olvasó is hozzászólhat, személy a személyhez, kívül a rejtelmes esztétika – a tetszéstan! – törvényein. Ezért mély ars poeticai tanács: minél pártosabban szólnál olvasódhoz, te költő, annál ékesebben szóljon a vers önmagáért: annál hitelesebben legyen költői is.
Váci Mihály erre tört.
Ezt is anélkül, hogy tudatában lett volna” – vélekedett Illyés Gyula.
„Testileg kezdettől fogva beteg volt, de lelki élete maga a költői magasságokba emelt egészség, benső összhang. Egy harmonikus lélek háborodott fel a külső valóság diszharmóniáin, megbélyegezve az embertelent, ünnepelve az emberségest” – írja Hegedüs Géza.
Váci Mihály Kossuth-díjas költő 1924. december 25-én Nyíregyházán született és 1970. április 16-án Hanoiban érte a halál.
VÁCI MIHÁLY: SZÁZEZER ÚT
Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is – álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: – Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
– másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.
Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
– sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
– Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.
Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom.
És ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: – s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok.
Mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, a nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.
A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
– ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív – már vár a kín,
– a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben – fentről fénysugár.
Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se – látod,
hát hagyd – majd újra álmodom.
