„Szememnek Ady nyitott új mezőt, / Babits tanított ízére a dalnak, / és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak / ezt-azt kívánó kordivat előtt.” Ezen a héten a 107 éve született Weöres Sándor gyönyörű versét ajánljuk.
Lénárd Sándor 1959-ben így írt Weöres Sándorról: „Tudjuk, hogy mi minden dacára írt a kortárs és őszintén csodáljuk, hogy írt. S csodálkozunk, mert mi, – a régiek, a kivetettek, a visszanézők – azt hittük, hogy már nincs otthon költő. Tévedtünk, mint a kiváló Toldi, aki a múlt század közepe felé azt vallotta, hogy Kisfaludy ideje volt a magyar irodalom soha vissza nem térő aranykora. Gyulay Pál fiatalos heve s tolla volt szükséges, hogy bebizonyítsa: Petőfi és Arany méltók a múlt legjobbjaihoz. Tévedtünk, mint a századunk elején író vén Gyulay Pálok, akik Aranyt és Petőfit mint utolérhetetlen mintaképeket emlegették, amikor Ady s Babits már írtak – igenis tévedtünk, s búsan azt sóhajtottuk, hogy Ady után, Babits után már nem jöhet új, nagy, magyar lírikus.
Jöhet, jött – még van költő, aki az elmúlt idők hagyományaira épít és olyan természetesen fűzi tovább a sorokat, hogy valóban érezzük, mennyire tehetetlen a karhatalom a költők álomvilágában.
Weöres Sándor előszónak, bemutatkozásnak írhatta volna a „Hála – Áldozat” című versét.”
Weöres Sándor Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar költő, író, műfordító, irodalomtudós 1913. június 22-én született Szombathelyen és 1989. január 22-én hunyt el Budapesten.
WEÖRES SÁNDOR: HÁLA-ÁLDOZAT
Szememnek Ady nyitott új mezőt,
Babits tanított ízére a dalnak,
és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak
ezt-azt kívánó kordivat előtt.
Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak
mint csillagok, vezérlő tűzjelek.
Hol e gyönyör már? Jaj, csak a gyerek
érzi minden pompáját a daloknak.
De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre.
Három kanyargó lángnyelv sisteregne,
ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.
Oltáromon vadmacska, páva, bárány:
három költő előtt borul le hálám.
Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.
(1939)
