„Míg te, huhogó bagoly, / Ellenség előfutárja, / Ki csak a rosz véget várja, / Innen eltakarodol!” Ezen a héten a 457 éve született és 405 éve elhunyt William Shakespeare költeményét ajánljuk.
Bár William Shakespeare elsősorban színdarabjainak köszönhette hírnevét, a Bárd először költőként vált híressé. A szonettek (1609) kivételével, a nem drámai írások az életmű szélére szorultak. Shakespeare nem drámai költészetének tanulmányozása mégis megvilágíthatja Shakespeare költőként végzett tevékenységét I. Erzsébet királynő uralkodásának utolsó tíz-tizenkét évében.
Az 1880-ban megjelent Szonettek, verses művek című kötetben található művek, még ha kevésbé ismertek is a reneszánsz költészet élvonalába tartoznak.
Bill Bryson Shakespeare-kutató szerint „Gyakran mondják, hogy Shakespeare-t az teszi különlegessé, ahogyan megvilágítja a lélektani folyamatokat és a hasonlókat, és ez természetesen igaz, de a művei – minden egyes szava, a verseiben, a színdarabjaiban, de még az ajánlásaiban is, a pályája minden pillanatában – valódi különlegessége a nyelv átütő erejének magabiztos felhasználása.”
William Shakespeare 1564. április 23-án született Stratford-upon-Avonban és 1616. április 23-án hunyt el Stratford-upon-Avonban Angliában.
WILLIAM SHAKESPEARE: A SZERELMES VÁNDOR
20. A PHÖNIX ÉS A GERLE
A leghangosabb madár
Mit az Arab puszta szül
Szolgáljon gyászhirnökül
Mely a sort megnyitva jár.
Míg te, huhogó bagoly,
Ellenség előfutárja,
Ki csak a rosz véget várja,
Innen eltakarodol!
Eltilt e gyülekezet
Minden öldöklő madárt,
Csak a sast nem, a királyt;
Szigorú a gyászmenet.
Fehér mise-ingiben
Pap gyanánt a hattyu kell,
A ki gyász-dalt énekel,
Igy kivánja a requiem.
S varju, te három-koros,
A kinek setét a fajta
S hangja gyászoló, te majd a
Gyászolókkal lészsz soros.
S itt a gyászkar kezdete:
Szerelem s hűség kihült,
Gerle s phőnix elrepült,
Közös lángba messzire.
Úgy szerettek, hogy szerelme
A kettőnek egy vala,
Itten a szám megcsala:
Lényre kettő s egy az elme.
Távolt a szív s még se válva;
Gerle és szerelme közt
Látni távolt s még se közt,
Minden így vallá csodálva.
Köztük oly szerelem ége
Hogy a gerle fő java
Phönix arczán lángola;
Egyik a másiknak éke.
A tulajdon egyre megy,
Ugy hogy az nem az leve,
S egy természet két neve
Sem a kettő nem, sem egy.
Megzavartan állt az ész,
Látva váltat összenőni
S két különt ugy egybejőni
Hogy egészszé lett a rész;
„Mily igaz pár! – így kiált –
Egy hogy egyez! nem az észben,
Szerelemben van az ész ben
Ha ily egygyé lesz a vált.”
S ezt a gyászdalt irta erre,
A phönixre s gerliczére,
Hű szerelem tükörére,
Kar-dalul a gyászesetre:
Gyászdal.
Szépség, ritkaság, hüség,
Kellem és egyszerüség
Osztja itt e sír hüsét.
Most a phönix fészke holt;
S a ki oly hű gerle volt,
Örök létre vándorolt,
Sarjadékok nincsenek,
S nem, mert tán erőtlenek,
De oly szűzen éltenek.
Hűség látszik, bár lehetlen,
Báj dicsekszik, érdemetlen,
Báj s hűség itt van temetten.
Jó lesz, hogy ha ide lép
A ki hű vagy a ki szép:
Itt sohajtson imakép.
(fordította: Győry Vilmos)
