„Szűkül a cella, szűkül, s egyre tágul / cellámban a magány…” Ezen a héten a 38 éve elhunyt Zelk Zoltán megrendítően szép versét ajánljuk.
„Mindenki tudta, hogy milyen: telis-tele volt ellentétes tulajdonságokkal”, írja Hegedűs Géza. „De úgy, ahogy volt, szeretetre méltó, kedves embernek, műveletlenül is okosnak, színvonal-egyenlőtlenségében is istenáldotta költőnek tartották. Mert az volt.”
Alkalmi vers – alkalomról, alkalomra szól. Fájdalomról, veszteségről, gyászról. Múltról és elmúlásról. Jelenről és jövőről. Jövőről, amit átitat a múlt, ami nem ereszti a fájdalmat: „Szűkül a cella, szűkül, s egyre tágul / cellámban a magány…” Zelk Zoltán a történelmi eseményeknek is köszönhetően elsősorban gyermekverseiről ismert, noha „komoly” verseinek is adhatunk helyet.
Zelk Zoltán költő, író 113 éve, 1906. december 18-án született a Bihar megyei Érmihályfalván született és 38 éve, 1981. április 23-án hunyt el.
ZELK ZOLTÁN: ALKALMI VERS
Ha olvasom a hírt,
hogy meghalt D., aki
minden nap rám köszönt a Váci úton,
ha olvasom a hírt,
hogy eltemették F.-et,
kit oly nagyon kifosztottak az évek,
hogy nem maradt már senkije, csupán
az emberiség volt az ismerőse,
aki, ha kávéját kiitta,
újsággal a kezében
az asztalomhoz ült,
megkérdezni, hogy én ugyan mit szólok,
merre fordulnak majd
a világ dolgai?
Bevallom én, ha röstellni való is,
nem rájuk gondolok,
nem a kézre, mely ha tört ívvel is,
de mozdult még, de kalapot emelt,
s nem a füstmarta, pergamantszínű
szóra, mely „Hogy vagy?”, arcomba hajolt,
halálhírükre én ily régimódi,
sárgult gondokkal felelek csupán:
Szűkül a cella, szűkül, s egyre tágul
cellámban a magány…
s hogy: Holnap nem ül senki asztalomhoz,
a nyüzsgő utcán senki se köszönt,
csak bámulnak rám, iszonyodva nézik,
hogy látó szemmel, zsebrevágott kézzel
megyek köztük, és szörnyű fehér bottal
kopogtatom a szörnyű falakat…
