Hetven éve halt meg Vikár Béla nyelvész, etnográfus, a Kalevala magyarra fordítója. A 19. század utolsó éveiben Vikár Béla jelentős számú népdalt rögzített a fonográf segítségével, s bár nem volt zenei képzettsége, mégis jó biztonsággal választotta szét a népdalt és a műzenét.
„A folklorista gyűjtés nem lehet el azon eszköz nélkül, mely a legrövidebb idő alatt a legtöbb szöveg lejegyzésére képesít és egyszersmind lehetővé teszi, hogy a közelít előadásában meg ne állítsuk, értem a gyorsírást, még pedig ennek nem mindennapi mértékét. Csakis ennek az eszköznek köszönhetem, hogy már első gyűjtésem során magából Somogyból 60 mesét írhattam le szó szerint, köztük nem egyet, melynek tárgya ugyanaz, csak közlője más, a melyek tehát szépen feltüntetik azt a jelenséget, hogy ugyanazon néphagyomány, ugyanazon a helyen, vagy tőszomszédos helyeken, más-más egyének ajkán mennyire különböző lehet az előadás módjában érvényesülő egyéni sajátságok miatt.” (Vikár Ethn. 1899/26).
Vikár Béla 1859. április 1-jén született a Somogy megyei Hetes községben, ahol apja volt a református lelkész. A pécsi gimnáziumi évek alatt magánszorgalomból megtanult gyorsírni, később ez a tudás vált elsődleges pénzkereseti forrásává. Érettségi után a budapesti tudományegyetemen nyelvészetet és irodalmat hallgatott, megtanult finnül, a finn nyelvészet és néprajz bűvkörébe került, s elhatározta, hogy lefordítja a finnek nemzeti eposzát, a Kalevalát.
Előbb újságoknál volt gyorsíró, majd 1889-től az Országgyűlési Gyorsiroda alkalmazottja, később vezetője lett, innen ment nyugdíjba 1921-ben. 1889-ben a saját költségén indult tanulmányútra, Finnországban gyalog, lovon és szánon járta a falvakat, s figyelmesen hallgatta, s később le is jegyezte, ahogy a parasztok dalolták a Kalevala énekeit. Oroszországban meglátogatta Zichy Mihályt, aki felhívta figyelmét a XII. században élt grúz Rusztaveli Sota regényes eposzára, a Tarielre. Az I. világháború idején grúzul is megtanult, s lefordította az eposzt, amely 1917-ben Zichy illusztrációival jelent meg magyarul Tariel, a párducbőrös lovag címmel.
1890-ben kezdte meg népköltészeti gyűjtőmunkáját Somogy, Baranya és Tolna megye falvaiban, eleinte gyorsírással jegyezte le a szövegeket, 1895-től az Edison-féle fonográfot is használta. Az 1900-es párizsi világkiállítás egyik szenzációja volt ott kiállított 300 fonográfhengere, s az ezek alapján készült folklorisztikai térkép, amely két népballada elterjedését szemléltette. 1907-ben két kötetben adta ki A magyar népköltészet remekei című népdal-antológiát, majd számos, a népköltészettel foglalkozó cikket és tanulmányt adott közre. A világ első szisztematikus és korszerű, tehát máig használható gyűjtési módszerét a gyorsírást hangrögzítéssel kombináló Vikár Béla jegyzi.
1909-re készült el a Kalevala varázslatos szövegű végleges fordításával, amelyről a finn tudósok is a legnagyobb elismeréssel szóltak. Egyikük szerint ha elveszne a finn nyelvű Kalevala, Vikáréból lehetne visszafordítani eredetire. Néhány évvel később Kozma Andorral és Zempléni Árpáddal létrehozta a La Fontaine Társaságot, s ők hárman lefordították La Fontaine 253 meséjét, a kötet 1926-ban jelent meg. Mindemellett Vikár költő is volt, finoman ironikus, olykor csipkelődő, közvetlen hangú verseiben derű és mély humanizmus szólalt meg.
A német megszállás után sokan keresték fel, akik veszélyben voltak, vagy alig jutottak munkához, ő pedig igyekezett kapcsolatait felhasználva segíteni. Egy bombázás alkalmával leomlott pesti otthona, s ekkor kénytelen volt Dunavecsére költözni özvegy nővéréhez. Itt is halt meg 1945. szeptember 22-én.
