215 éve született Vincenzo Bellini, akinek Norma c. operája egyöntetű vélekedés szerint a szoprán szerepek legnehezebbike, az elmúlt században alig néhány olyan énekesnő akadt, aki sikerrel birkózott meg vele.
215 éve, 1801. november 1-jén született a szicíliai Cataniában és 1835. szeptember 24-én halt meg Puteaux-ban, Párizs mellett Vincenzo Bellini (Vincenzo Salvatore Carmelo Francesco Bellini) olasz zeneszerző. Muzsikus családban született, apja orgonista volt, Vincenzót már 12 éves korában kiváló csembalistaként emlegették. Tehetségére Sammartino hercegnő figyelt fel, s a cataniai tanács nápolyi ösztöndíjat szavazott meg számára. 1819-től a nápolyi San Sebastian konzervatóriumban tanult összhangzattant, kontrapunktot, csembalót.
A nápolyi iskola a 17-18. században európai hírű, a város az itáliai zene központja volt, s meghatározó szerepet vitt az operaműfaj történetében. Itt tanult és dolgozott Pergolesi, Cimarosa és számtalan kismester, itt alakult ki az opera seria és opera buffa (a komoly és vígopera) műfaja.
Bellini első operáját, az Adelson és Salvinit a konzervatórium kis színházában mutatták be 1825-ben, akkora sikerrel, hogy egész évben színen maradt. Domenico Barbaja, a nápolyi San Carlo színház impresszáriójának megrendelésére, Gilardoni szövegére írta a Bianka és Fernandót, ennek premierje 1826-ban volt. A siker további megrendeléseket hozott, Bellini Milánóba ment, itt ismerte meg Felice Romanit, a kor legjobb szövegíróját, aki következő műveinek librettóját készítette. A következő évben a Scalában mutatták be A kalózt, ez már nemzetközi elismerést szerzett számára.
A pármai Teatro Nuovo ünnepélyes megnyitására Rossinitől kértek operát, ő azonban ekkor már nem komponált, így Bellinit bízták meg. A Voltaire kisregényéből készült Zaira 1829-ben első hangos bukását hozta. A darab később sem vert gyökeret az operák színpadain, de zenei részleteit Bellini beépítette következő darabjába, a Kapuletek és Montague-kba, amely Shakespeare Rómeó és Júliája nyomán keletkezett. Bellini a komponálás előtt kikérte mestere, Zingarelli engedélyét, aki már 1796-ban szerzett egy Rómeó-operát. E darabja, bár a bemutatón megbukott, később bejárta a világot – de vagy 60 évig Nicola Vaccai azonos című operája utolsó felvonásával ment, csak 1895-től játsszák az eredeti Bellini-változatot.
Bellini 1830-ban kezdett Victor Hugo Hernanijának megzenésítésébe, de a cenzúra betiltotta a szövegkönyvet. Így, bevált módszerével, az elkészült zenei anyagot következő művébe, Az alvajáróba építette be. E semiseriát (komoly operát heppienddel) s az ókori Galliában játszódó Normát, mely Soumet azonos című darabjából készült, tartják fő műveinek. Bár az utóbbi a Scalában tartott bemutatóján megbukott, később maradandó sikert aratott. Következő operáját, a Beatrice di Tendát a velencei Fenice mutatta be 1833-ban. Bellini egy ideig Londonban élt, majd már betegen Párizsba költözött, ahol Rossini és Heine baráti köréhez csatlakozott. Az itteni Olasz Színház Rossini közbenjárására operát rendelt tőle. Utolsó művének, A puritánoknak 1835-ben, halála évében volt a premierje. Bár a szövegkönyve gyengébb, sok szempontból ez a legszebb és leglendületesebb dalműve.
1833 és 1835 között négy operáját is bemutatták Párizsban és Londonban is. Donizetti az ő emlékére írta Messa da Requiemjét. Bellini kilenc operát írt rövid életében, melódiái a dél-olasz népi dallamokra épülnek, a formák és dallamok tisztaságára, a szöveg és zene szoros egységére törekedett. Stílusa természetes és egyszerű, dallamaival nem csak Rossini virtuozitást célzó bel cantóját követte, hanem bensőségesebb, kifejezőbb, érzékibb zenei nyelvet alakított ki, amelynek jellemábrázoló ereje is kiemelkedő.
A vígopera könnyed világa nem érdekelte, s bár megőrizte a hagyományos formákat, az áriákat érzékenyebbé és finomabbá alakította (ebben Puccinira emlékeztet), a szerelmi kettősök az ő műveiben nyerik el a Verdi által is kultivált formákat, a recitativót a zenedráma szerves részévé tette. Együttesei inkább megfelelnek a korabeli szokványnak. A puritánokban a nápolyi hagyományokat és saját stílusát a francia nagyopera külsőségesebb és nagyobb léptékű technikájával ötvözte.
Nem volt nagy újító, zenei eszményei megegyeztek Haydn és Mozart ideáljaival. A zenei kíséretet az énekesek alá rendelte, a drámaiság kifejezését az ő hangjukra bízta, ám harmóniái, bár egyszerűek, mégis igen kifejezőek, s merészebbek, mint kortársai, így Donizetti dallamai. Munkássága érzékelhető hatást gyakorolt Glinkára, Verdire és Wagnerre (az utóbbi nagy tanulmányt írt művészetéről), de nyomai Chopin és Liszt egyes zongoraműveiben is kimutathatók. Műveiből számos átirat készült, a fontosabbakat Liszt készítette zongorára, operáit már életében bemutatták Pest-Budán.
Legnépszerűbb operái a Norma, Az alvajáró és A puritánok, amelyek dallamai ma is sokszor felcsendülnek. A Norma egyöntetű vélekedés szerint a szoprán szerepek legnehezebbike, az elmúlt században alig néhány olyan énekesnő akadt, aki sikerrel birkózott meg vele, közülük Joan Sutherland és Maria Callas a legnevezetesebb. Bellini szülővárosában minden róla szól, nemcsak a Teatro Massimo, a Nagy Színház viseli nevét, de Catania legszebb parkja is.
