Világpremierrel köszöntötte az új évadot az Operaház szeptember 7-én. A legmodernebb technikával kívánták színpadra vinni Ravel Boleróját és Bartók A kékszakállú herceg várát. Hogy mi lett belőle? – Zsemlye Flóra válaszokat keresett
Média és közönség szerte nagy izgalom és lelkesedés előzte meg a klasszikus és az új technológia találkozását az Operaház falai között. Utoljára Erwin Piscator nyúlt bele olyannyira a színpadi megoldások technikai részleteibe, hogy a nézőt immár nem fiktív fogalomként, hanem élő, cselekvő erőként vonja be a színházba, aminek minden technikai eszközt alárendelt. De az hetvenöt évvel ezelőtt volt. Azóta a technika és az igények is fejlődtek, változtak. Még az Operaház táján is.
Balett és opera díszlet nélkül, vetített hátérrel jelent meg a nagyérdemű előtt. Láttunk már ilyet. A különlegesség zamatát ezúttal a harmadik dimenziónak kellett nyújtania, hiszen a 3D technika is becsente magát az Operaház színpadterére. Hogy ki és miért gondolta azt, hogy az, ami Hollywoodnak, pontosabban az Avatar 3D-s gurujának, James Cameronnak tíz évébe és sok-sok dollármilliójába került, tökéletes eredményt hozhat létre jóval kevesebb összegből és alig néhány hónap alatt, nem tudjuk a választ. De biztató ómennek tekinthettük, hogy a 3 dimenziós animáció tervezője Andrew Quinn számítógépes szakember, aki korábban dolgozott, ha nem is az Avatarban, viszont a Mátrix, a Dark City és a Tomb Raider című filmekben igen. Mi nézők feltettük a kiosztott 3D-s szemüvegeket, és vártuk miként fonódik össze az általunk ismert két műfaj…
Az estélyi ruhákban és a 3D-s szemüvegekben pompázó izgatott közönség látványában óhatatlanul erőre kapott egy szürreális vonal: mintha a Vissza a jövőben magyar változatának a statisztái lennénk. Ezzel a felismeréssel foglaltam helyet és kezdtem meg a világpremier estjét, majd ahogy a fények lementek és megszólalt az Operaház zenekara a nézőtéren a feszült csend vált uralkodóvá. Az én fejemben pedig az járt, vajon milyen érzés lesz látni a húsvér szereplőket abban a virtuális valóságban, melyben élő zene és opera szól.
Ravel Bolerója biztos siker, nemcsak Bartók Bélához fűződő baráti kapcsolata miatt, ez a zene tökéletes felvezetése A kékszakállú vára operának, főként, ha azt balett előadással hangsúlyozzák a spanyol Ballet Espanol Ensemble előadásában. Egyszer csak a csillagok és a hold „kilépett” a vászonról. Gyönyörű látványt nyújtottak a feszített flamenco mozdulatok, miközben csillagok vették körül a táncosokat. Majd újabb elemek távolodtak el a színpadtól… és nem lehetett másra koncentrálni csak arra, hogy egy hatalmas virtuális rózsa mindjárt homlokon csap. Pár perc elteltével sajnos külön odafigyelést igényelt, hogy ne felejtsem el azt a tényt, hogy a színpadon mindeközben táncosok igyekeznek a világirodalom legerotikusabb témájára a férfi és a nő vágyódásait eltáncolni. Hiba vagy sem, mindig a virtuálisan kivetített szimbolikus képeket próbáltam megfejteni, valamint azt a technológiai hibát, melynek következtében 2+3 dimenziót láthattunk, azaz a vászonra vetített és a 3D-s térhatású képet egyszerre. Így a figyelmem fókuszát a felvonás végére szinte erőltetve tudtam lecsúsztatni a szereplőkre.
A második felvonásban az egyik legismertebb magyar opera, Bartók Béla Kékszakállúja csendült fel, melynek helyszínei valós és szimbolikus terek. Ez remek alap egy rendezőnek, hisz fantáziája korlátlanul szárnyalhat, miközben az elidegenedés életérzését mutatja be, ráadásul Bartók – igaz nehezen fogyasztható -, mégis magával ragadó dallamai kíséretében. Nem volt szükséges a díszletelemek mozgásával bajlódni, vagy a fények játékát összeállítani. Egész egyszerűen csak a hét terem képi világát kellett kitalálni, megalkotni, s majd ebbe a szereplőket elhelyezni. Nyilván nem ilyen egyszerű ez, az alkotók közel egy évig készültek az előadásra. Viszont a Kékszakállú herceg kastélyának a hét termének az ábrázolása így is szegényes hatást keltett. A szimmetrikus térelemek a kínzókamrában, vagy az idilli kert két óriási virágszála, de ugyanígy a kincseskamrában megjelenő korona látványának a kivitelezése nem sikeredett túl eredetire. Mindegyik elem után maradt egy kopott, kezdetleges utánérzés. Noha Komlósi Ildikó neve garancia a minőségi énekhangra, és pillanatok alatt be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Sőt, Kovács István Kékszakállújában sem találhattam semmi kivetnivalót, noha a hangja mintha időről időre fennakadva a zenekari árokban, de ezt lehet, csak a kivetített dimenziók okozták. Mert a szereplők beszorultak a két dimenzióba, mivel a színpadi mélységet felváltotta a vetített térelemek mélységérzete. Egy koncert hangulatot kaptunk extra vizuális élménnyel. A klasszikus színpadi eszközök használata viszont remekül működött; gyönyörű látvány volt, ahogy a táncosok besétáltak a vetített háttér elé, és közben az árnyékuk kecsesen megmozdult.
Mintha a színpadon nem a megálmodott elemek nem passzoltak egymáshoz. Az alkotók ígérete szerint senkiben sem fognak elhomályosulni az eddig látott csodálatos kékszakállú-rendezések, és ez igaz, viszont azt, hogy ezzel a 3D-s produkcióval a thriller-világba léptünk volna, erős túlzásnak érzem. A közönség taps és ováció üteméből elégedettség áradt a darab végén, bennem mégis felmerült, hogy talán jobb, ha az opera megmarad a saját eszközeinél, a 3D-s vetítések pedig az IMAX vásznain. De az is lehet, hogy tovább kell még kísérletezni és keresni azt az egyensúlyt, amikor a 3 dimenziós vetített látvány észrevétlenül tud egybefonódni az opera világával. S akkor talán valódi katarzissal fogunk távozni a bársonyszékekből.
Zsemlye Flóra
