Kati Marton neves amerikai író, újságíró első könyve 1982-ben jelent meg egy svéd diplomatáról, akit ő magyarnak tart. Három évtizeddel az első angol nyelvű kiadás után most magyarul is megjelent a Wallenberg-monográfia a Corvina gondozásában.
Raoul Wallenberg idén, 2012 augusztusában lenne száz esztendős, Raoul Wallenberg először 1942 februárjában járt mintegy három hétig Magyarországon. Raoul Wallenberg a magyar származású amerikai író, újságíró, Kati Marton 1982-ben írt könyve szerint magyar hős. Hős, aki saját életét veszélyeztetve magyar zsidók százait mentette meg.
Raoul Wallenberg története példaértékekkel bír mindenki számára, Kati Marton érzelmeit visszafogva, körültekintő, szinte sebészi pontosságú látleletet ad arról, milyen is az élet egy önkényuralmi államban, és milyen nehéz tenni valamit, ami mások hasznára válhat. Marton lépésről lépésre, oldalról oldalra tárja fel az eseményeket, a svéd fiatalember útját, amely a gondtalan diákévektől és a gondtalannak ígérkező jövő építésének lehetőségétől 1944 őszéig, teléig, Budapestig, a nácik és nyilasok rémuralmának időszakáig, majd a szovjet állambiztonság börtönéig és korai haláláig vezetett.
Kati Marton újságíró szüleit koncepciós vádak alapján börtönbüntetésre ítélték, a forradalom kitörésekor kiszabadultak, majd november 4-én az amerikai nagykövetségre menekült a család, ahova Mindszenty bíboros is. Végül 1957-ben hagyták el az országot. Marton mindaddig hithű katolikusnak tudta családját, a „nagy titokkal”, hogy zsidó származású jóval később szembesült, 1978-ban, amikor újságíróként először tért vissza Magyarországra.
Akkor már első könyvén dolgozott; Raoul Wallenberg, a magyar zsidókat mentő svéd diplomata és megpróbáltatásai után kutatott. Az előzmények figyelembe vétele nélkül is érthető lenne, miért ajánlotta a magyar fordítást nagyszülei emlékének, de mivel tudjuk, hogy Marton nagyszülei számára Raoul Wallenberg túl későn érkezett, minden letisztul s könnyebben elfogadhatóvá válik. a svéd diplomata nem tudta azokat megmenteni, akiket Miskolcról deportáltak az első auschwitzi transzporttal. Noha mindig nagyon büszkék voltak a magyarságukra, a nyilasidőkben ez semmit se számított: Neumann Adolf és felesége, Anna Auschwitzban halt meg 1944 nyarán. „Azóta rájöttem, hogy a nemzedékemben sok az olyan magyar, akinek a szülei vagy a nagyszülei a holokauszt során pusztultak el, és akiknek a szülei sohasem beszéltek erről, mert olyan súlyos trauma érte őket.”
Végül Kati Marton első könyve, a Wallenberg-monográfia magyarul hosszú idő eltelte után, három évtizeddel az első angol nyelvű kiadást követően jelent meg a Corvina gondozásában. Az írónő semmit nem bízott a bizonytalanságra, a véletlenre; történelmi dokumentumok, diplomáciai iratok, visszaemlékezések, holocaust-túlélőkkel készített interjúk felhasználásával, gyakran regényes formában, nagy átéléssel rekonstruálja a drámai eseményeket, az emberi dilemmákat.
„Úgy gondolom, a mi felelősségünk az, hogy beszéljünk arról, hogy mi történt Budapesten 1944-ben, mert a zsidóüldözésben rengeteg magyar vett részt” – hangsúlyozta Kati Marton, aki szerint a nácik nem küldhettek volna százezreket – köztük a nagyszüleit – a halálba anélkül, hogy magyar támogatást kaptak volna. Marton vallja, hogy beszélni kell a nagyon sötét fejezetről, mivel ez is a történelmünk része. „Ma azért emlékezünk rá, mert magyarokat mentett meg Budapesten” – tette hozzá.
Wallenberg példájának aktualitása van, mert a gyűlölet, a rasszizmus, a nacionalizmus nem tűnt el a világból. A svéd diplomata története „egy figyelmeztető tanmese arról, hogy mi történik akkor, ha a gyűlöletet, amely a beszéddel kezdődik és aztán cselekvéssé fejlődik, nem fékezik meg”. Marton nemcsak a bátor és igaz emberként viselkedő fiatalember eleven portréját rajzolja meg, nemcsak Wallenberg eltűnésének és feltételezhető rabságának és halálának körülményeit tárja fel, hanem szembesít saját szubjektív szempontjával, a történet megismerésének és feldolgozásának drámai folyamatával is. akaratlanul is átéli a szerző érzelmeit, a megismerés, a felismerés, a döbbenet, az ámulat érzését, miközben folyamatosan szembesül az alaphelyzettel: az emberi gonoszság és jóság egyidejű jelenlétével a történelem színpadán.
Kati Marton ma úgy biztos benne, hogy a világon nem ismétlődhet meg többé az, ami 1944-ben Budapesten megtörtént. „Többé már nem tolerálható, hogy valamelyik nép gyűlölettel és gyilkos szándékokkal forduljon egy kisebbség felé”, ugyanakkor ő is tisztában van vele, hogy mindig is lesznek gyűlölködők, akik általában olyan emberek, akik úgy érzik, hogy a külvilág fenyegetést jelent a számukra. „Nem hiszem, hogy ezt bármikor is meg lehet szüntetni, de óvatosnak kell lennünk, és úgy gondolom, hogy az óvatosság egyik módja, hogy szabad és életerős médiával rendelkezzünk, amely képes elmondani az igazat a hatalomnak és amely a gyűlölet vagy az erőszak kitörése esetén biztosítani tudja azt, hogy az emberek tudomást szerezzenek róla. Mert az egész a szavakkal kezdődik, de nem áll a meg a szavaknál. A szavak cselekvésbe fordulhatnak, ha a forrásuknál nem állítják le őket, és a médiának ebben nagy szerepet kell játszania” – fogalmazott Kati Marton.
Amikor az 1980-as évek elején könyvét írta, Kati Marton még bízott abban, hogy az 1945-ben Moszkvába hurcolt Wallenberg talán életben lehet. Hiába. A hidegháború végével Wallenberg rokonainak visszaadták a svéd diplomata útlevelét, pár személyes tárgyát, de elfogadható magyarázatot halálára továbbra sem kaptak. A hivatalos orosz álláspont szerint Wallenberg 1947-ben a Lubjanka-börtönben meghalt (a halottkémi jelentésben az áll, hogy szívrohamot kapott), holttestét elhamvasztották. Ám a történelmi kutatások nem tudnak egyértelmű választ adni halálának körülményeire.
KM
