Emlékezzünk az áldozatokra: másfél millió zsidó gyermekre, több tízezer nem zsidó gyermekre, hat millió zsidó polgárra, köztük hatszázezer honfitársunkra. Január 27-ét, az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának napját Holokauszt Emléknappá az ENSZ Közgyűlése.
Mi dolgunk van január 27-én, ezen a drámai évfordulón? Mi a tennivaló a holokauszt nemzetközi emléknapján, az auschwitzi lágerkomplexum felszabadításának 67. évfordulóján?
Sok a dolgunk, fájdalmas a kötelességünk, mert hat millió zsidó áldozatra, köztük hatszázezer legyilkolt honfitársunkra emlékezünk.
A múltat, az értelmetlen gyűlöletben, az embertelen zsidótörvényekben fogant pusztítást idézzük fel. Közösen, mélyen megrendülve. Emlékezünk: virrasztanak a gondolatok, s szellemünk visszalopózik arra a szörnyű helyre, amelyet sokan máig sem tudtak feledni.
Lehet-e, szabad-e felejteni mindazt, ami 67 éve történt? ? Kimondtuk-e már mindenütt a kimondhatatlant, hogy megváltsuk a túlélők, a hátramaradottak, a lélek szenvedéseit?
A magyarországi deportálások egyik debreceni túlélőjének Hajnali gyertyafény címmel megjelent emlékezését idézzük fel. „1944 nyarán a vonatok egyetlen irányban haladtak. A sok száz kilométernyi alvó vágány, amelynek testét a rozsda már szétrágta, most új korszakra ébredt. Még az ellentétes irányú sínpárok is megváltoztatták arcukat, hogy részt vehessenek a szerelvények reneszánszában.
A sínek között fekvő nehéz talpfák, amelyeket vaspántok szorítottak a földhöz, s kavicsréteg borult rájuk, fulladoztak az őket befedő moharéteg alatt. A vagonok zokogó koncertje az új tavasz érkezését próbálta tudtul adni az emberiségnek, de nem illett bele a táj nyugalmas képébe, amely igyekezett megőrizni a világ teremtésekor kapott eredeti formáját.
A vonatok, mintha tűzhányók törnének ki, indultak útjukra. Minden mozdonyra legalább két szerelvényre való marhavagont kapcsoltak.”
S íme, itt van előttünk a szerelvényt mejelenítő VAGON. Talán nem véletlen, hogy a náci korszak egyik jelképe lett. Számos helynevet írtak deszkafalára: Auschwitz, Bor, Buchenwald, Dachau, Flossenbürg, Kamenyec-Podolszkij, Leitmeritz, Majdanek, Mauthausen, Natzweiler, Neuengamme, Sachsenhausen–Oranienburg, Strasshof an der Nordbahn, Terezin – és sorolhatjuk a vesztőhelyeket hosszan tovább.
A VAGON szörnyűbb, mint a börtön. Hetven ember összezsúfolva, nincs víz, nincs élelem. Csak zárt ablak, leláncolt, lelakatolt ajtó, bűzös vödör, levegőtlenség. Öregek imája, hörgése, gyerekek sírása.
Közben sok száz, ezernyi gyötrelmes kilométer a táborig, a rámpáig. A válogatásig, a barakkig, a priccsig, a gázkamráig, a krematóriumig.
A VAGON az embertelenség, a megalázottság, a halál szimbóluma. És azoké az embereké, akik mindezt kitalálták, megszervezték és bevégezték.
És itt vannak körülöttünk az emberek, akik most emlékeznek. A többiekre: az egykori kitervelőkre és az áldozatokra. És azt mondjuk: soha többé! De azt is tudjuk, hogy a második világháborút követően a földkerekségen szinte egyetlen napig sem volt béke, fegyvernyugvás! Továbbra is voltak vagonok; igaziak és jelképesek. Álló és mozgó vesztőhelyek, voltak gyűlölködések, gyilkos indulatok.
A mai világban is toboroznak őröket, vezényelnek kísérőket. Fizetnek feljelentőket, felszerelnek kommandósokat és hivatásos kínzókat. Attól sem rettennek vissza, hogy gyerekemberek kezébe fegyvert és lőszert adjanak.
Akik emlékeznek a régi szörnyű vagonokra, embertársainkra, akiket rajtuk a gázhalálba, a kényszermunka megannyi válfajára szállítottak, azoknak is kötelességük van. Kötelességük, hogy felemeljék szavukat mindenféle új vagon ellen. És hogy bízzanak.
Bízzanak abban, hogy egyszer mégis csak észre tér az Ember. S nem akarja majd szomszédját, lakótársát megalázni, vagonokba zsúfolni, éheztetni, megsemmisíteni.
Ezért kell kiállításokat, emléküléseket rendezni, Auschwitz-Birkenaura, az emberiség, a művelt Európa szégyenére emlékeztetni, és küzdeni a felejtés ellen. Hogy elmondhassuk: reménykedünk a Jóban, az építésben és a békés alkotásban. Most és mindörökké.
Prof. dr. Szita Szabolcs Dsc.
Prof. dr. Szita Szabolcs Dsc., a Holokauszt Emlékközpont ügyvezető igazgatójának beszéde 2012. január 27-én, a budapesti Holokauszt Emlékközpontban hangzott el.
