„Talán éppen ideje is volt ezeket a meséket rögzíteni, mivel azok, akik őrzik őket, egyre kevesebben vannak…” 235 éve, 1786. február 24-én született Hanauban Wilhelm Grimm német író, irodalomtörténész, nyelvész, a Grimm-mesék egyik „atyja”.
Wilhelm és egy évvel idősebb bátyja, Jacob neve elválaszthatatlanul összefonódott a köztudatban. Életük is párhuzamosan futott. Wilhelm Carl Grimm 1786. február 24-én született Hanauban, bátyja, Jacob Ludwig Carl Grimm 1785. január 4-én született. Mindketten jogot tanultak, majd Kasselben és Göttingenben lettek könyvtárosok és egyetemi tanárok. 1837-ben – miután öt professzortársukkal együtt szót emeltek a hannoveri uralkodó reakciós politikája ellen – elvesztették katedrájukat és kiutasították őket a fejedelemségből. Ezután a porosz király invitálására Berlinben telepedtek le és ott éltek halálukig – Wilhelm 1859. december 16-án, Jacob 1863. szeptember 20-án halt meg.
1805-ben Jacob Párizsba kísérte Savigny-t, hogy a középkor jogi kéziratait kutatása; a következő évben a kasseli hadiiroda titkára lett. Wilhelm egy időre rendszeres foglalkoztatás nélkül maradt, majd 1814-ben a kasseli könyvtár titkára lett, Jacob 1816-ban csatlakozott hozzá. Addigra a testvérek elhatározták, hogy felhagynak a jogi karrier gondolatával, és a tiszta irodalmi kutatói munka mellett döntöttek.
„Talán éppen ideje is volt ezeket a meséket rögzíteni, mivel azok, akik őrzik őket, egyre kevesebben vannak. […] Ezek a mesék pedig, ahol még megvannak, úgy élnek, hogy nem szokás arra gondolni, jók-e vagy rosszak, poétikusak-e vagy a művelt ember szemében útszéliek; ismerni és szeretni szokás őket, csak mert mindig is ilyenek voltak, s ki-ki örül nekik, anélkül, hogy különös oka volna reá” – olvashatjuk azz 1812-ben megjelent Grimm testvérek meséinek előszavában. Jacob és Wilhelm Grimm végül több mint kétszáz szöveget állított össze, szóbeli és írásbeli forrásokra támaszkodva, elsősorban Kasselben és környékén.
„Egy macska megismerkedett egyszer egy egérrel, s addig-addig mondogatta neki, hogy így meg úgy szereti, míg az egér rá nem állt, hogy egy házba költöznek, és közös háztartást vezetnek.
– Hanem télire készletet kell ám gyűjtenünk, különben felkopik az állunk – mondta a macska. – Neked, egérke, különben is vigyáznod kell, hová dugod az orrodat, még utóbb beleesel valami csapdába!
A jó tanácsot tett követte: vettek egy kis bödön zsírt; csak azt nem tudták, hová dugják. Hosszas töprengés után azt mondta a macska:
– Nem tudom, hol lehetne jobb helyen, mint a templomban, onnét ugyan senki el nem meri lopni; letesszük az oltár alá, s addig hozzá sem nyúlunk, míg a szükség rá nem kényszerít. Biztonságba helyezték hát a bödönt; de kis idő múlva nagy étvágya támadt a macskának a zsírra, s így szólt az egérhez:
– Hallod-e, egérke, nénémasszony meghívott keresztkomának, gyönyörű cicája született, szép fehér zsemlefoltos, azt kell keresztvíz alá tartanom. Adj nekem kimenőt mára, viseld gondját egyedül a háznak.
– Csak menj isten nevében – felelte az egér -, s ha valami jót eszel, gondolj rám. Magam is innék egy gyűszűnyi áldomást a keresztelői aszúból! Persze egy árva szó sem volt igaz az egészből; a macskának nem volt se nénjeasszonya, se keresztapának nem hívták meg.” (Jakob Grimm – Wilhelm Grimm: A macska meg az egér barátsága)
Az elkövetkező években takarékosan éltek és kitartóan dolgoztak, megalapozva egész életükre szóló elhivatottságukat. Jacob és Wilhelm Grimmnek semmi köze nem volt a 18. és 19. század divatos „gótikus” romantikához. Lelkiállapotuk sokkal inkább realistává, mint romantikussá tette őket.
A kulturális ellentétek feszültségeket keltettek, mire a testvéreket a könyvtári és az oktatói munkakörükből is menesztették. Ezt követpen körülbelül 20 évig Poroszország fővárosában dolgoztak, megbecsültek és mentesek az anyagi gondoktól. Előadásaik és esszéik nyelvezetében, amelyeket ebben az időszakban írtak, nagy fejlődés tapasztalható. Berlinben tanúi voltak az 1848-as forradalomnak, amelyben aktívan részt vettek, akárcsak a következő évek politikai viszályaiban.
A testvérek 1852-től dolgoztak a német nyelv szókincsét a kezdetektől Goethe haláláig tárgyaló és értelmező szótáron. Életükben csak az első négy kötet készült el, a monumentális mű utolsó, 32. kötete 1961-ben látott napvilágot. Mindketten részt vettek a régi német irodalom kutatásában, ők fedezték fel a germán hősi ének egyetlen fennmaradt példányát, az ófelnémet Hildebrand-éneket és elsőként fordították le német nyelvre az Edda-dalokat. Wilhelm szövegeket, költeményeket is kiadott, mesegyűjteményük végleges nyelvi, művészi megformálása inkább az ő érdeme.
„– Vajjon ki lakhatik itt? – kérdezte magában Hófehérke, mert egy lelket sem látott. Már akárki, gondolta magában, – ő bizony itt marad. S mert éhes volt nagyon, mind a hét t ányérkáról evett egy keveset s mind a hét poharacskából ivott egy csepp bort. Aztán, mert fáradt volt, sorba próbálgatta az ágyacskákat, de az egyik hosszú volt, a másik nagyon rövid, na, a hetediképpen neki való volt: abba belefeküdt s elaludt.
Már sötét este volt, mikor hazajöttek a házikó gazdái: hét törpe volt, mind a hét bányász, az erdő mellett, a hegyekben bányászkodtak, ásták az aranyat, ezüstöt. Belépnek a törpék a szobába, meggyújtanak hét lámpácskát, asztal mellé telepednek s hát uramfia, látják, hogy valaki itt járt, mert mind a hét tányérról hiányzott egy kevés étel s a poharacskák sem voltak színültig teli, mint rendesen.
Megszólal az első:
– Hm, hm, vajjon ki űlt az én székemen?
A második:
– Hát az én tányéromról vajjon ki evett?
A harmadik:
– Ki tört le az én kenyerecskémből?
A negyedik:
– Ki evett az én főzelékemből?
Az ötödik:
– Vajjon ki szúrkált az én villámmal?
A hatodik:
– S ki vágott az én késecskémmel?
A hetedik:
– Hát az én poharacskámból ki ivott?” (Jakob Grimm – Wilhelm Grimm: Hófehérke)
Nevüket mégis az 1812 és 1815 között két kötetben kiadott, Gyermek- és házi mesék című mesegyűjtemény – a Grimm-mesék – tette világhírűvé. Az országot járva jegyeztek le a szájhagyomány útján – bár néhány mese fennmaradt, nyomtatott forrásból származott – őrzött népmeséket, megőrizve azok stílusát, kifejezésmódját és sajátos világát, de itt-ott csiszolva, alakítva azokon.
A színes és fordulatos meseszövést Wilhelm Grimmnek köszönhetjük, ő adott a meséknek olvasható, végleges nyelvi formát, anélkül, hogy megváltoztatta volna folklór jellegüket.
A forrásanyaghoz való ragaszkodás miatt a mesék eredeti változata szinte horrorisztikus elemeket is tartalmazott.
A Hamupipőkében a gonosz mostohatestvérek szemét galambok csipegetik ki, a Hófehérke gonosz királynéját izzó vascipőben táncoltatják halálra, a Jancsi és Juliska boszorkányát elevenen égetik el egy kemencében. A sok fordítás és a többszöri átdolgozás során aztán a történetek finomodtak, a kecskegidákról szóló mese „gyermekbarát” rajzfilmes adaptációjában például a farkas vegetáriánus lesz. Holott a lélekbúvárok szerint megvan az értelme annak, hogy a gyerekek gonosz mostohákkal, boszorkákkal, sárkányokkal és egyéb baljós kreatúrákkal nézzenek szembe.
„Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre.
Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott állt készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. Pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
„A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta -, ráérek a dolgomtól.”
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania.” ((Jakob Grimm – Wilhelm Grimm: A suszter szabói)
A 160 nyelvre lefordított mesegyűjtemény a legolvasottabb német irodalmi alkotások egyike, és méltán vonult be a világirodalom történetébe. A Grimm-mesék magyarul 1861-től mintegy 250 kiadást értek meg, és nagyban befolyásolták a magyar mesekincset. Hanau, a fivérek szülővárosa főterén állított szobrot világhírűvé vált „fiainak”, a közeli Kasselben található a háromemeletes Grimm Múzeum, amelynek külön érdekessége, hogy a lépcsőház falára a Grimm-testvérek életének történetét írták.
