„Nem azonosíthatjuk magunkat értelmünkkel; az ember nem pusztán értelmes lény, nem tud csak az lenni, és nem is lesz soha csak az.” Carl Gustav Jung elmegyógyász, a pszichoanalízisnek Freud által képviselt fő vonalától elszakadó analitikus pszichológia kialakítója.
„Aki magát nem ismeri, nem ismerheti a másikat. És mindnyájunkban van egy másik is, akit nem ismerünk. Ez az álom révén szól hozzánk, és közli velünk, hogy ez a másik mennyire másként lát bennünket, mint ahogy mi látjuk magunkat.” (Carl Gustav Jung: Gondolatok az álomról és az önismeretről)
Carl Gustav Jung 1875. július 26-án született a svájci Kesswilben (Thurgau kanton). Apja református lelkészként szolgált, a családi mitológia szerint Jung nagyapja Goethe törvénytelen fia volt, s talán ebből is eredt, hogy Jung egyik legkedvesebb olvasmánya Goethe Faust-ja volt. 1879-ben a család Bázelbe költözött, s Jung itt végezte iskoláit is. Gyerekkorára visszaemlékezve egyik alapélménye a magányosság, sokáig nem született testvére. A másik nagy élmény, amely végül pályaválasztásában és későbbi életében is nyomot hagyott, az álmok, a misztikum, az okkultizmus iránti érdeklődés, unokanővérével például rendszeresen spiritiszta kísérleteket végeztek. Emellett erősen foglalkoztatta a vallás, a saját Isten-élmény megfogalmazása, s mivel a családban mindkét ágon számos lelkész volt, Jungot is annak szánták.
Őt azonban jobban érdekelte az ember a maga testi-lelki valójában, s így a középiskola elvégzése után a Bázeli Egyetemen természet- és orvostudományi tanulmányokat folytatott. 1900-tól a Zürichi Egyetemen tanult, 1902-ben írta doktori disszertációját Az úgynevezett okkult jelenségek pszichológiájáról és patológiájáról. A szerencse úgy hozta, hogy 1900-tól a neves pszichiáter, a skizofrénia vizsgálatával foglalkozó Eugen Bleuler mellett dolgozhatott gyakornokként a Burghölzli Elmegyógyintézetben, ahol először alkalmazhatta az általa kidolgozott asszociációs teszteket.
1903-ban feleségül vette Emma Rausenbachot, a házasságból öt gyermek született. Kapcsolatuk azonban veszélybe került Jung egyik páciense, majd tanítványa, Toni Wolff miatt, aki a tudós szeretője lett. Emma asszony bölcsen tudomásul vette a tényt, ám azt igen nehezen viselte, hogy Toni állandó résztvevője volt a vasárnapi ebédeknek.
„A tudattalan problémáját annyira fontosnak és korszerűnek tartom, hogy nézetem szerint súlyos veszteség lenne, ha ez a mindeneket oly közelről érintő probléma nehezen hozzáférhető szakfolyóiratok hasábjaira száműzve, a művelt közönség látókörén kívül, könyvtári polcokon tengetné árnyékéletét. A most folyó háborút kísérő pszichológiai jelenségek – mindenekelőtt az általános ítélőképesség hihetetlen elvakultsága, a kölcsönös rágalmazási hadjárat, az elképzelhetetlen pusztítási düh, a hazudozás gáttalan árja, s az ember képtelensége arra, hogy a véres démont megállítása útjában – mindennél alkalmasabbak, hogy a rendezett tudatvilág alatt nyugtalanul szunnyadó kaotikus tudattalant a gondolkodó ember számára szembeszökővé tegyék. Ez a háború kegyetlenül megmutatta minden kultúrembernek, hogy alapjában véve még barbár, s egyszersmind azt is, hogy mily kegyetlen fenyítés vár rá, ha még egyszer eszébe jutna saját rossz tulajdonságaiért szomszédját tenni felelőssé. Mert az egyes ember pszichológiája azonos a népek lélektanával. Amit a nemzetek tesznek, azt teszi az egyes ember is, s amíg az egyes ember megteszi, meg fogja tenni az egész nemzet is.” (Bevezetés a tudattalan pszichológiájába)
1905-ben Jungot a zürichi egyetem pszichiátriai orvosprofesszorává nevezték ki. 1907-ben megjelent egy írása a dementia praecoxról (korai elbutulás), amely kollégái körében nem talált elismerésre. Felfigyelt rá azonban Freud, s levélben találkozót javasolt Jungnak, aki hamarosan fel is kereste őt Bécsben. Első találkozásuk alkalmával szünet nélkül 13 órán keresztül beszélgettek, mindketten igen nagy hatást téve a másikra, s ettől kezdve öt éven keresztül szoros munkatársi kapcsolatban álltak. 1908-ban együtt vettek részt az Első Pszichoanalitikai Kongresszuson Bécsben, majd egy évvel később az Egyesült Államokban tartottak előadásokat a Clark Egyetemen. Hazatérésük után Jungék Küsnachtba költöztek, otthonuk ajtaján az alábbi felirat állt: Vocatus atque non vocatus, deus aderit (Hívod vagy nem hívod, Isten ott lesz).
1910-ben a Nemzetközi Pszichoanalitikai Egyesület elnökévé választották, s noha Jung igen sokat tett a pszichoanalitikus mozgalom elterjesztésében, s maga Freud is utódjának tekintette őt, vitáik miatt kapcsolatuk lazulni kezdett. Jung elég sokáig Freud örökösének számított, de az idők folyamán szakítottak, mert eltérő volt a véleményük arról, hogy milyen pszichoanalitikai eljárással gyógyítsák betegeiket. Egy levelében így írt: „Nem sietek elolvasni Freud legújabb könyvét, mert száraz racionalizmusa mindig is az idegeimre ment. Ő túlságosan kétdimenziójú a számomra.”
„Nem hajszolom megszállottan a tökéletességet. Az én alapelvem ez: az Isten szerelmére, ne tökéletesek legyetek, de minden eszközt felhasználva törekedjetek arra, hogy megvalósítsátok a teljességet – ami az egyes ember esetében mindig lehetséges.” (Carl Gustav Jung: Gondolatok a természetről)
Jung nem értett egyet Freud azon makacs meggyőződésével, hogy a neurózisok főként szexuális eredetűek. 1913-ban megszakították a kapcsolatot, Jung a Pszichoanalitikai Egyesületből is kilépett, lemondott professzori állásáról is, idejét a magánpraxisnak és az elméleti munkának szentelte. 1921-ben megjelent a Lélektani típusok című személyiségtipológiával foglalkozó munkája, amelyben többek között bevezette az extrovertált (kifelé forduló) és introvertált (befelé forduló) típusok fogalmát, ő magát az utóbbiba sorolta.
A húszas évek elejétől egyre többet utazott Európán kívülre, ősi vallások és kultúrák nyomait kutatva járt Afrikában, Új-Mexikóban, Indiában és Ceylon szigetén is. Ekkoriban foglalkozott az álomértelmezéssel, amely végül elvezette őt a kollektív tudattalan fogalmának megalkotásához, az archetípusok (ősképek) vizsgálatához. Tanulmányozta a keleti filozófiai rendszereket, megtanult mandalát rajzolni (bollingeni háza is ennek alapján készült), érdeklődött az asztrológia, az alkímia iránt. 1933-ban az Általános Pszichoterápiás Társaság elnöke, s a zürichi Politechnikai Egyetem magántanára lett. Közben továbbra is praktizált, betege volt például F. Scott Fitzgerald felesége, Zelda, illetve Joyce skizofrén nővére, Lucia.
„Sajnos kétségtelen tény, hogy az ember egészében véve kevésbé jó, mint amennyire ezt beképzeli magának, vagy amennyire kívánja. Mindenkit követ egy árnyék, és minél kevésbé testesül ez meg az egyén tudatos életében, annál sötétebbé és sűrűbbé válik.” (Carl Gustav Jung: A nyugati és a keleti vallások lélektanáról)
1943-tól a Bázeli Egyetem orvosipszichológia-professzora volt. Ebben az időben néhány helytelenül értelmezett kijelentése miatt náciszimpatizánsnak minősítették, mint kiderült, tévesen. 1947-ben, két infarktus után visszavonult a bollingeni toronyba, s ideje jó részét az írásnak szentelte. 1948-ban hozzájárult a zürichi C. G. Jung Intézet megalapításához. 1957-ben Aniela Jafféval megkezdték önéletrajzi könyvének „megírását”: Jung mesélt családjáról, életének fordulatairól, tudományos tevékenységéről, Jaffé pedig szó szerinti jegyzeteket készített. A könyv 1997-ben magyarul is megjelent Emlékek, álmok, gondolatok címmel. 1960-ban Jung megírta Az ember és szimbólumai című könyvét, amelynek elkészülte után nem sokkal 1961. június 6-án Küsnachtban elhunyt.
Sokrétű munkássága igen nagy hatással volt az irodalomtudományra, az irodalompszichológia kezdeteire is, s egyes mai követői szerint analitikus pszichológiája megfelelő kezelés mellett szinte minden pszichés probléma orvoslására alkalmas.
A 90-es években nagy vihart kavart vitája egy fiatal amerikai pszichológussal, Richard Noll-lal, aki „A Jung kultusz” című írásában „az évszázad egyik legbefolyásosabb hazudozójának” nevezte a svájci pszichológust. Jung fia, Franz erre felháborodottan követelte, tiltsák meg Nollnak, hogy hozzáférhessen apjának a washingtoni állami könyvtárban másolatban fellelhető írásaihoz.
