„A legkisebb dologért, ha értelme van, mindig érdemesebb élni, mint az értelem nélkül való legnagyobbért.” 60 éve, 1961. június 6-án hunyt el Carl Gustav Jung svájci pszichiáter, az analitikus pszichológia megteremtője.
Carl Gustav Jung az északkelet-svájci Kesswillben született 1875. július 26-án, apja református lelkész volt. A családi mitológia szerint Jung nagyapja Goethe törvénytelen fia volt, s talán ebből is eredt, hogy egyik legkedvesebb olvasmánya később Goethe Faust-ja lett.
„Gyerekkoromban magányosnak éreztem magam, és az vagyok ma is még, mert olyasmiket tudok és vagyok kénytelen jelezni, amikről mások láthatóan nem tudnak és többnyire nem is akarnak tudni. A magányosság nem úgy jön létre, hogy senki nincs körülöttünk, hanem sokkal inkább azáltal, hogy senkivel nem lehet megbeszélni olyan dolgokat, amelyeket fontosnak érzünk, vagy hogy az ember érvényesnek tekint olyan gondolatokat, amelyeket a többiek valószínűtlennek tartanak. Ifjonti álmaim élményével kezdődött a magány, és akkortájt érte el csúcspontját, amikor a tudattalanon dolgoztam. Aki többet tud másoknál, elmagányosodik. De a magányosság nem szükségképpen ellentéte a közösségnek, tudniillik senki nem érzi jobban a közösséget, mint a magányos ember, és a közösség is csak ott virágzik, ahol külön-külön senki sem felejtette el a maga sajátszerűségét, és nem azonosul a többiekkel.” (Carl Gustav Jung: Emlékek, álmok, gondolatok)
1879-ben a család Bázelbe költözött, Jung itt végezte iskoláit is. Gyerekkorára visszaemlékezve egyik alapélménye a magányosság volt, sokáig nem született testvére. A másik nagy élmény, amely végül pályaválasztásában és későbbi életében is nyomot hagyott, az álmok, a misztikum, az okkultizmus iránti érdeklődése volt. Unokanővérével rendszeresen spiritiszta kísérleteket végeztek, emellett erősen foglalkoztatta a vallás, a saját Isten-élmény megfogalmazása. Mivel a családban mindkét ágon számos lelkész volt, őt is annak szánták, de jobban érdekelte az ember a maga testi-lelki valójában. Így a középiskola elvégzése után a Bázeli Egyetemen természet- és orvostudományi stúdiumokat hallgatott, 1900-tól a Zürichi Egyetemen folytatta tanulmányait. 1902-ben doktorált, disszertációját Az úgynevezett okkult jelenségek pszichológiájáról és patológiájáról címmel írta.
A szerencse úgy hozta, hogy 1900-tól a neves pszichiáter, a skizofrénia vizsgálatával foglalkozó Eugen Bleuler mellett dolgozhatott gyakornokként a Burghölzli Elmegyógyintézetben, ahol először alkalmazhatta az általa kidolgozott asszociációs teszteket.
1903-ban feleségül vette Emma Rausenbachot, a házasságból öt gyermekük született. Kapcsolatuk azonban veszélybe került Jung egyik páciense, majd tanítványa, Toni Wolff miatt, aki a tudós szeretője lett. Emma asszony bölcsen tudomásul vette a tényt, ám azt igen nehezen viselte, hogy Toni állandó résztvevője volt a vasárnapi ebédeknek.
„A szerelem az emberi dolgok egyik leghatalmasabb mozgatója. Ha „isteninek” fogják fel, teljes joggal illik rá ez a jelző, hiszen a pszichében működő leghatalmasabb erőt ősidők óta „istennek” nevezték. Függetlenül attól, hogy az ember hisz Istenben vagy nem hisz, imádkozik vagy káromkodik, mindig nyelvére tolul az „Isten” szó.” (Carl Gustav Jung: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről)
1905-ben Jungot a zürichi egyetem pszichiátriai orvosprofesszorává nevezték ki. 1907-ben megjelent egy írása a dementia praecoxról (korai elbutulás), amely kollégái körében nem talált elismerésre. Felfigyelt rá azonban Freud, s levélben találkozót javasolt Jungnak, aki hamarosan fel is kereste őt Bécsben. Első találkozásuk alkalmával szünet nélkül 13 órán keresztül beszélgettek, mindketten igen nagy hatást téve a másikra, s ettől kezdve öt éven keresztül szoros munkatársi kapcsolatban álltak. 1908-ban együtt vettek részt az Első Pszichoanalitikai Kongresszuson Bécsben, majd egy évvel később az Egyesült Államokban tartottak előadásokat a Clark Egyetemen. Hazatérésük után Jungék Küsnachtba költöztek, otthonuk ajtaján az alábbi felirat állt: Vocatus atque non vocatus deus aderit (A hívott és nem hívott Isten is megérkezik).
1910-ben a Nemzetközi Pszichoanalitikai Egyesület elnökévé választották, s noha Jung igen sokat tett a pszichoanalitikus mozgalom elterjesztésében, s maga Freud is utódjának tekintette őt, a véleménybeli különbségek miatt kapcsolatuk lazulni kezdett. Jung nem értett egyet Freud azon makacs meggyőződésével, hogy a neurózisok főként szexuális eredetűek. 1913-ban megszakították a kapcsolatot, Jung a Pszichoanalitikai Egyesületből is kilépett. Ugyanekkor lemondott professzori állásáról is, a magánpraxis és az elméleti munka töltötte be minden idejét.
1921-ben megjelent a Lélektani típusok című személyiségtipológiával foglalkozó munkája, amelyben többek között bevezette az extravertált (kifelé forduló) és introvertált (befelé forduló) típusok fogalmát. (Ő magát ez utóbbiba sorolta.)
A húszas évek elejétől egyre többet utazott Európán kívülre, ősi vallások és kultúrák nyomait kutatva járt Afrikában, Új-Mexikóban, Indiában és Ceylonban is. Ekkoriban foglalkozott az álomértelmezéssel is, amely végül elvezette őt a kollektív tudattalan fogalmának megalkotásához, az archetípusok (ősképek) vizsgálatához. Tanulmányozta a keleti filozófiai rendszereket, megtanult mandalát rajzolni (bollingeni háza is ennek alapján készült), érdeklődött az asztrológia, az alkímia iránt. 1933-ban az Általános Pszichoterápiás Társaság elnöke, a zürichi Politechnikai Egyetem magántanára lett.
„Azt mondhatjuk, hogy az emberi élet olyan…, akár egy hosszú folyó. Ha egy hegyről tekintünk le rá, talán száz kilométerre is beláthatjuk. Elébünk tárulhat a folyó teljes hossza, eredetétől a tengerig. Egy-két másodperc alatt végigpillanthatunk rajta, a folyón haladó hajónak azonban sok időre van szüksége, hogy ezt a távolságot megtegye, a víznek pedig sok időre, hogy ilyen messzire jusson. Ez az idő avagy az emberi élet messziről nézve – a kezdet és a vég egyszerre. Az időt térben látjuk. Tegyük fel mármost, hogy egy nagyon magas svájci hegy tetejéről látunk két lovaskocsit felfelé haladni; tudjuk, hogy két napba fog telni, míg találkoznak. Odafentről betekinthetünk ennek a két kocsislegénynek a jövőjébe. S így látjuk egy ilyen álomban az emberi életet is mint valami szalagot, mint az idő folyamatát, s akinek ilyen álma van, az mintha magas vártán állna, egyszerre látja a múltat, a jelent és a jövőt.” (Carl Gustav Jung: Gondolatok az életről és a halálról)
Közben továbbra is praktizált, betege volt például F. Scott Fitzgerald felesége, Zelda, illetve James Joyce skizofrén nővére, Lucia is. 1943-tól a Bázeli Egyetem orvosipszichológia-professzora volt. Ebben az időben néhány helytelenül értelmezett kijelentése miatt náci-szimpatizánsnak minősítették, tévesen. 1947-ben, két infarktus után visszavonult a bollingeni toronyba, s ideje jó részét az írásnak szentelte. 1948-ban hozzájárult a zürichi C. G. Jung Intézet megalapításához.
1957-ben Aniela Jafféval megkezdték önéletrajzi könyvének „megírását”: Jung mesélt családjáról, életének fordulatairól, tudományos tevékenységéről, Jaffé pedig szó szerinti jegyzeteket készített. A könyv 1997-ben magyarul is megjelent Emlékek, álmok, gondolatok címmel. 1960-ban Jung megírta Az ember és szimbólumai című könyvét, amelynek elkészülte után nem sokkal 1961. június 6-án Küsnachtban elhunyt.
Sokrétű munkássága igen nagy hatással volt az irodalomtudományra, az irodalompszichológia kezdeteire is, s egyes mai követői szerint analitikus pszichológiája megfelelő kezelés mellett szinte minden pszichés probléma orvoslására alkalmas.
