A gyógyítás története tulajdonképpen az újítások, szakmai kutatások és fejlesztések, új ötletek megvalósításának története.
A rendszerek, módszerek, eljárások folyamatos alakítása annak érdekében, hogy a betegségek megelőzése, a betegek gyógyítása és ellátása minél hatékonyabb, eredményesebb legyen.
Természetesen ez nem mindig történik zökkenőmentesen, hiszen ahogyan Szent-Györgyi Albert fogalmazott: „ahhoz, hogy az ember valami egész újat meglásson, egész másképp kell gondolkodni. És ha az ember másképp gondolkodik, azt mondják, hogy bolond.” Így az előrelépés, a változás küzdést is jelent, mert gyakorta jár a szemléletmódok egymásnak feszülésével. De az orvoslás története mindig nemzetközi is, hiszen kölcsönhatásokon, továbbfejlesztéseken, együttgondolkodáson alapul.
Nehéz lenne különválasztani a gyógyítás tudományát a folytonos megújulástól, a kutatástól és az eredményességre való törekvéstől, hiszen az új utak keresése alapvető emberi tulajdonság. A megismerés, a felfedezés, a természet törvényeinek feltárása azonban már régóta nem csupán a tudomány elefántcsont tornyába zárt világ, hiszen gyakorlati hasznát az élet minden területén, így az egészségügyben is élvezhetjük.
A tudatosan irányított, a fejlesztésekből közvetlen egészségelőnyt remélő kutatás azonban újabb keletű dolog. Amikor Rayger Károly (1641 – 1707) pozsonyi orvosunk a 17. század végén leírta a tüdő úszópróba általa feltárt összefüggéseit, nem remélhetett – csupán saját munkájában – gyors megtérülést. Hogy a tudományos eredmények milyen mély és milyen tartós nyomot hagynak maguk után, mindig kiszámíthatatlan: vannak, akik neve feledésbe merül, de művük hosszú időre meghatározza a fejlődés irányát és vannak olyanok, akik találmánya már elévült ugyan, de munkájukat, nevüket hosszú időre megőrzi az emlékezet.
Az újítások elfogadtatásáért – különösen, ha azok szembe fordultak az addig megszokottakkal – mindig meg kellett harcolni. A magyar orvostársadalomnak bőven akad tapasztalata ebben, s itt talán elég Semmelweis küzdelmeit említeni, amit felfedezésének elismertetése érdekében vívott.
Orvosaink hosszú időn át kényszerültek arra, hogy szakképesítésüket külföldön szerezzék meg, hiszen a hazánkban folyamatosan működő első orvoskar 1770 óta fogadhatja a hallgatókat. A peregrináció azonban hozzásegítette az orvosértelmiséget ahhoz, hogy az európai szellemi vérkeringés közvetlen részese legyen, és tudását itthon kamatoztassa, mint ahogyan azt egyik legismertebb 17. századi orvosunk Pápai Páriz Ferenc (1649 – 1716) is tette. Ő volt az, aki mintegy 130 évvel Parkinson előtt leírta a Parkinson-kór legjellemzőbb tüneteit, feltételezte, hogy a tünetek agyi károsodás következményei és rámutatott a betegség progresszív voltára.
A magyar orvostörténetben szép számmal akadnak olyan kutatók, orvosok, akik neve, találmánya, műve nem cseng ismeretlenül a világban. Az orvostudomány szinte minden területéről tudunk példákat hozni.
Június 18-án Alkotó elmék, gyógyító orvosok Innovatív medicina címmel nyílt kiállítás az MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban. A kiállítás közülük csupán néhányat mutat be, mindössze szűk keresztmetszetét adja az elmúlt századok újításainak, melyekkel a magyar orvosok a múltban hozzájárultak az egyetemes orvostudomány fejlődéséhez, illetve amivel ma előmozdítják a gyógyítás színvonalának növekedését. És ismerteti a 19. század végén és a 20. század elején megindult szerkezeti és szemléletbeli változásoknak egy részét, melyek a nyugati betegellátás és gyógyítás mai arcának is alapvonalait adták. Bízunk benne, ez is elegendő lesz arra, hogy a gazdag múltat megidézzük.
