Szendi Gábort kutatóként – amíg hagyták intézeti keretek közt, aztán meg a saját szakállára – az ember pszichobiológiája és neurobiológiája vagyis a test-lélek kapcsolat érdekli. A beszélgetés kultúrájának erejében hisz, s nem a gyógyszerekben.
Szendi Gábor egyfajta polihisztor; programozó matematikus, forgatókönyvíró, dramaturg, pszichológus (ELTE), a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének volt tudományos munkatársa, klinikus és jó néhány bestsellerré vált könyv szerzője. A női és a férfi agy működésének különbözőségeiről, mozgatórugóinak érdekességeiről kívántam beszélgetni vele. Ezzel szemben a közhelyeket is felvonultató nemi másságon kívül, sokkal érdekesebb témák is szóba kerültek.
Szendi Gábor úgy látja, hogy sem a nő, sem a férfi nem érthető meg a másik nélkül, ugyanis az evolúció során maximálisan komplementer módon fejlődtek ki sajátságaik. Az evolúció valódi története azonban nőcentrikus, mert a nőből lett a férfi, és a fejlődés motorja a nő. A nő versenyeztet, ő választ partnert, ő dönt a megtermékenyülésről, ő dönt az utód neméről, ő szül, és ő nevel. A férfi mindehhez asszisztál, bár ez az asszisztencia nem elhanyagolható.
– A női agy különbözik a férfiétól. Ebben nincs semmi újdonság. A világ legtöbbet hangoztatott viccei is erről szólnak.
– Ez így van. A nyugati civilizáció patriarchális társadalma a nőket mindig alsóbbrendű kategóriába sorolta be, de a keleti kultúra sem demokratikusabb. Nálunk Európában minden a férfi agyhoz, gondolatvilághoz, viselkedéshez van igazítva. De ha Japánt vesszük – ahol nincsenek utcanevek -, minden a férfi típusú téri tájékozódására épül. A férfiak ugyanis téri irányok és távolságok szerint, a nők viszont jellemző pontok megjegyzésével tájékozódnak. De a legalapvetőbb különbség a két nem agya közt, hogy a férfiagy rendszerező/rendszeralkotó, a női agy empatikus. A férfiak imádják a hierarchiát, a hatalmi alá-fölérendeltséget, a nők pedig alapvetően kooperálóak és születetten demokratikusak.
– A női szabadságjogok kivívása, a feminizmus megjelenése mennyiben változtatott a nők megítélésén?
– A különbségek mindig abból fakadnak, hogy az egyik dolog erre, a másik arra jó. Az evolúció során mindkét nem agya speciális célokra fejlődött ki. Egy olyan társadalomban, ahol azt akarják bebizonyítani, hogy a férfi agya a fejlettebb, ott elkezdik felerősíteni a férfiak javára a különbségeket. Ezért halljuk gyakran a pejoratív kifejezéseket, vicceket. Az gondolom, hogy a női egyenjogúság megjelenésével nagyon sok mindenben finomodtak a két nem közötti súrlódások, de a tradicionális szerepek evolúciósan kódoltak, és ebből nehéz, vagy nem is lehet kitörni.
Ha megfordítanánk az elméletet, mondhatnánk, hogy a férfi az alacsonyabb rendű, mert az emberiség fennmaradása és léte a nőn múlik, hiszen férfiak nélkül is születhetnek gyermekek. Eszerint az emberiség jövője a női léten nyugszik. Ha a nők képletesen szólva elvesztenék a gyermeknevelési képességüket, akkor nagy baj lenne.
– Azért mert a férfi nem tudna társadalmakat felnevelni?
– Hát, gyanítom, hogy nem. Ha csak azt nézzük, hogy amióta a nők is munkába állhatnak és kibontakoztathatják egyéniségüket, hivatástudatukat, s nem csak a család körüli teendőket látják el, rendkívül sok probléma jelent meg, a kábítószerfüggéstől kezdve a depresszió járványig. Kétségtelen, hogy az általános társadalmi rossz közérzetnek az egyik oka, hogy olyan emberek nőnek fel, akik nincsenek kellőképpen szocializálva, azaz gyermekkorukban nem fordítottak rájuk kellő figyelmet. Erre persze nem az a megoldás, hogy a nő menjen vissza háztartásbelinek. A nemi különbségek kutatására a nők felszabadítási és egyenjogúsítási mozgalmai sokáig a férfisovinizmus bélyegét sütötték az olyan kutatásokra, amelyek a férfi és női lélek alapvető különbségeit próbálták kimutatni. Ennek egyik oka nyilván az volt, hogy a különbségek kimutatása óhatatlanul a társadalomban megfigyelhető férfidominancia igazolása.
– Hogy tudnák a nők kiegyensúlyozottan végezni feladataikat, hogy a család és a munka se lássa kárát?
– Erre nagyon nehéz válaszolni, hiszen valljuk be, ma a legtöbb ember nem a hivatásáért dolgozik, hanem a megélhetéséért. Egy családnak szüksége van arra, hogy a gyermekszülést követően az anya mihamarabb munkába álljon. Így általában nem a személyiség kibontakozása áll a központban, hanem a pénzkeresés. Sőt, a nők számára ez nagyon sokszor a személyiségük megnyomorításával jár.
De, ha túllépünk a gazdasági kényszereken, ahol nem választás kérdése a „munka vagy otthon”, ott a választás másfajta meghatározottságára bukkanunk. Neurobiológiai felfogásban gondolkodom, és úgy látom, nem véletlenszerű, hogy ki az a nő, aki konfliktusba kerül a hivatás-család közötti választás miatt. Ugyanis az ambíciózusság mind a férfiaknál, mind a nőknél összefügg a tesztoszteron szinttel. A magasabb tesztoszteron szintű nők – jó értelemben értve – sokkal karrieristábbak és céltudatosabbak, ezért szívesebben választják a hivatást, így háttérbe szorul a családi élet, a gyermeknevelés vagy a családalapítás. Nem azt akarom mondani, hogy ezek a nők rosszabb édesanyák, vagy hogy ez a típusú ember rossz lenne. Aki ügyes, megtalálja a helyes arányt, hogy ne a gyerek lássa a kárát.
– Azért a mindennapokat tekintve ezt nem egyszerű elérni.
– Mindig azok sikeresek, akik jól tudnak szlalomozni. Ha valaki az adott keretek között jól tud lavírozni, az sikeressé válhat. Ez nagyon erősen intelligenciafüggő. Magát az intelligenciát úgy is szoktuk definiálni, hogy alkalmazkodási képesség. Az egyik ember úgy érzi, hogy falak veszik körül, és ezért nem tud haladni, a másik pedig úgy, hogy ügyesen meg lehet kerülni az akadályokat, tehát előnyt lehet kovácsolni a hátrányból.
Lorelei
